Mtina zírásai

1. A falak hirtelen kimozdultak a helyükből, a vakolaton pókhálóként szaladtak szét a repedések, szépen lassan az egész épület elkezdett darabjaira hullani. A téglák egymás után értek földet, vörös foltokat és lukakat hagyva a gondosan takarított padlóban, s könnyes búcsú nélkül váltak el a habarcstól, mely mindezidáig megóvta őket a társaiktól való elszakadástól. A kórterem neonfényei villogni kezdtek, mintha egy ismeretlen dallamot ismételgetnének a fényjátékukkal, a bútorok pedig elmozdultak a helyükről, táncot jártak a szobában az omló falak okozta porfelhőkben. Az egész olyan volt, mint egy mesésen megtervezett színpadi előadás, akár csak a Sound of Noise , olyannyira, hogy már-már csodálni kezdtem, ám végül, mikor megrepedt alattam a talaj és zuhanni kezdtem, megértettem, hogy az elmúlásban nincs semmi csodálatos, mesés, vagy ámulni való, nem bír mögöttes tartalommal, egyszerűen csak kitépi a szívedet, amitől úgy érzed, az egész világ összeomlik körülötted, te pedig futnál, még...

Sziasztok Zírásfalók! Szerettem volna karácsony előtt befejezni a Kim-et, de sajnos minden nap dolgozom, így nem marad erőm estére gépelni, de igyekszem legalább az ötödik részt felrakni 25-e előtt :D:D!! Köszi, hogy olvastok!! :D

1. Ahogy ott ültem a neonfényben azon az ocsmány narancssárga széken, és az óra mutatóinak végtelen küzdelmét figyeltem arra gondoltam, ilyen lehet egy vihar a sivatagban. Végtelen, messzire elnyúló, és kietlen, ahol a szél háborgását nem hallja senki, hiába tombol teljes erejéből. A kórház bosszantóan és kegyetlenül békés volt körülöttem, semmi sem mozdult, pedig a világnak ki kellett volna fordulnia a sarkaiból, minden izom- és idegszálával ott kellett volna lennie Kim mellett, hogy meggyógyítsa. Azért, hogy életben tartsa. Tom órák óta a panorámaablaknál állt és bámult a semmibe. Homlokát a hideg üveghez nyomta, a kezeivel hol megtámaszkodott, hol céltalanul lógatta őket maga mellett, de ettől eltekintve meg sem mozdult. Néha megdörzsölte a homlokát a mutató és a hüvelykujjával, és én minden alkalommal tudtam, hogy sírva fakadt, de egyszer sem léptem mellé, hogy megvigasztaljam. Azt akarta, hogy ott legyek, Kim miatt, ugyanakkor pedig szerette volna, ha távol maradok, miatta. Im...

1. Valahogy akkor vagyok a leghajlamosabb elsüllyedni önmagamban, amikor sietnem kellene, falni a kilométereket. Már csak kétszáz kilométer, nekem mégis egy egész életnek tűnik, vagy inkább mindennek. Taposni kezdem a gázt, mint egy észét vesztett, aztán lassítok, mert bár rettegek attól, hogy későn érkezem, még jobban félek attól, ami ott a kórházban vár rám, és attól, hogy sosem érek oda. Tom telefonhívásától és a tőlem kétórányira zajló eseményektől eltekintve gyönyörű ez nap. Tavasz van, a fák rügyet bontottak, a virágok büszkén mutogatják az égnek meseszép szirmaikat, népes tánckarként, hullámzó szivárvány módjára bólogatnak a gyenge szellőben. A Nap ereje még csak éledezik, még nem égeti az arcom, csak gyengéden simogatja. Annyira belemerülök a természet dicsőítésébe, hogy szinte észre sem veszem, milyen erőt próbáló feladat bal kézzel letekerni a piszkos ablakot úgy, hogy közben ezt a csotrogányt is az úton tartsam. Most nem gondolok semmire, nem gondolok Kimre, vagy a babájár...

2. Szégyelltem magam, mert az utóbbi hat hónapban fontosabb volt Kimnél, és a születendő csemetéjénél az, hogy foglyul ejtett rabszolga módjára próbáltam kielégíteni a kiadóm minden kényét-kedvét, s habár a Süticsodák kezdőknek már vagy a századik megjelenő szakácskönyvem volt, mégis félredobtam miatta mindent. Hogy cserélhettem el az egyetlen embert, aki életem minden fontos mozzanatánál ott volt, egy kupac papírtömegre? Mikor váltam ezé az emberré, akinek semmi másból nem áll az élete, mint hogy minél egyszerűbb süteményrecepteket agyaljon ki egyre ostobább „háziasszonyoknak”? Most pedig rohanok, mintha az életem függne a gázpedáltól, és időről-időre megbámulom magam a visszapillantótükörben, hátha sikerül meglátnom az arcomban régi önmagamat, vagy annak akár csak egyetlen darabját is. Hátha képes vagyok magam mögött hagyni ezt az önző, sznob picsát, és újra önfeláldozóvá válni. Mikor pedig órák múltán megtaláltam, nem akartam elhinni, hogy sikerült. Ott volt. Tényleg ott volt, é...