Mtina zírásai

Itt ül velem szemben a ˝Kapitány˝, bámul rám a keret nélküli szemüvege mögül, közben pedig szaporán jár a szája. Még a szempillája sem rezzen úgy hadarja egymás után az érthetetlen szavak sokaságát. De nekem már egy jó ideje fogalmam sincs róla, miről beszél. Azt hiszem, akkor vesztettem el a fonalat, mikor leesett a tantusz, hogy hosszú hetek verejtékező munkáját mindeddig még csak el sem méltóztatott olvasni.  Becsület szavamra mondom, hogy igyekeztem a hirtelen támadó őrjítő düht gennyestül, marós-savas ízestül lenyelni, de az megakadt a torkomon. Azóta is küzdök vele. Szétterjed ez a keserű íz a számban, a szemgolyómat belülről könnyek mardossák, de én nem adom fel, megmerevedve ülök, mialatt valahol mélyen belül önmagammal viaskodom. Nem fogok sírni, nincs az az Isten!! Hiszen hogy jön ő ahhoz, hogy megríkasson, mikor kettőnk közül nyilvánvalóan ő az, aki nem végezte el a munkát, melyért fizetséget kap?Hiszen az elmúlt két hónapban egyáltalán nem ellenő...

Mily furcsa, hogy most itt állok én, Hamvadó testednek, sírodnak tetején. Tán csak tested halt meg nélküled, És én még most is foghatom kezed. Nem emlék vagy, hanem jelen, Mert mélyen élsz még a szívemben. 2002.07.01.

Várok egy percet, az idő meg csak pereg, múlnak az évek, s én görcsösen fogok egy kezet. Teltek, telnek a hónapok, oly régen már, mikor ölelő karod vigyázott rám! Nézem az órám, mintha ugyanaz a nap lenne...elmész, s arra várok, hogy búcsúzhassak tőled! Eltelik két hét, eztán eltelik két nap, várom, hogy arcod újra lássam! Állok melletted némán, mondani bármit is képtelen a szám. Pedig annyi minden jár a fejemben, most mondani neked mégsem merem! Bámulom az arcod, ahogy csukott szemmel a plafonra mered, s nekem eszembe jut: egy perc tör össze egy életet! Fátyol hull szememre, elered a könnyem, fújnám az orrom, de zsebkendőt zsebembe nem tettem...Remeg az ajkam, érezné arcod, de nem ugyanaz már régi illatod! Aztán felkészülök, bátornak tűnök, de valójában rettegek. Tudom, hogy ez az utolsó percünk, de elmémnek ezt felfogni nem hiszem, hogy sikerült. Majd az egyenes úton, hol felemelt fejjel jártam megbotlik az elmém a bánat csapdájában, ott pedig kínoz a fájdalom, a düh és a félsz, é...

1. Három hetet kellett kórházban töltenem, mialatt az orvosoknak kétszer kellet megműteniük, az átélt tragédia miatt, pedig rendszeresen meglátogatott egy agyturkász, akinek a szabadon bocsájtásomkor alkalmassá kellett nyilvánítania a gyermeknevelésre. Nevetséges volt, ahogy azt kellett taglalnom, hogy cserélek pelenkát a gyerekemen, aki ráadásul lassan előbb jár budira, mint kakál pelenkába. Persze megkérdezte, mit teszek, ha sír, ha lázas, ha elesik, ha homokot nyel, ha hasmenése van, ha nem akar fürdeni, ha hisztizik, stb. Persze közben mindvégig próbált felbosszantani, mert meggyőződése volt, hogy némi agressziót mutatok a történtek után, és ezt be is akarta bizonyítani, ami majdnem sikerült is, mert hogy nekem meg az volt a meggyőződésem, hogy az a nő még életében nem látott nemhogy gyereket, még kölyök macskát, sőt ebihalat sem. Utólag tiszta képtelenségnek tűnik az egész, még Kim halála is. És nagyon sok dolog nem megy ki a fejemből, például, amiket Tom a fejemhe...

1. A faház csupán négy helyiségből állt, két szobából, egy fürdőből, és egy nappali-konyhából. Tom most megállás nélkül a nappali nem olyan régen újralakkozott deszkáit rótta, kezében egy üveg Johnnie Walkerrel. Még tavaly találták ezt az üveget a bátyjával, Scottyval, amikor minden szobában felszedték, majd újra lerakták a padlót. Az előző tulajdonos valószínűleg nagy becsben tartotta ezt a negyven féle whiskeyből precíz eljárás során előállított nedűt, ha azt a padlózat alá rejtette. Persze Tom rögtön fel akarta bontani, és megkóstolni, de Scotty szerint nem azt érdemli, hogy ennyi körültekintő rejtőzködés után szomjas disznó módjára magukba töltsék az egészet . Akkor a testvére azt javasolta, tegyék vissza a padló alá, és megígérte, hogy amint lesz valamilyen nagyobb esemény a családban, előveszik, és együtt megisszák. Pofás kis zugot alakítottak ki az üvegnek az egyik léc alatt, gondolva azokra az időkre is, amikor valamilyen más, a világ szemeit magán nem kívánó dolgot szere...

Azt hiszem azóta tudom, hogy szeretek és akarok írni, hogy 10 évesen megírtam az első versemet a nagyapámnak, de ahogy felnövök egyre nehezebb jót alkotni, nem tudom azért-e mert elveszik belőlem a gyermekiség, vagy mert egyre több a velem egykorú jó író. Annyi bizonyos, hogy amikor belekezdek egy történetbe, mindig görcsbe rándul a gyomrom, amíg valaki el nem olvassa és azt nem mondja, hogy jó, amit írtam, mert minden betűnél rettegek, hogy elrontom. Akkor is, ha tudom, hogy a történet jó. A Kim utolsó része napokon belül felkerül a blogra, remélem szeretni fogjátok a befejezést! Egy krimi olvasása, vagy nézése közben mindig tudom, hogy a történet végkimeneteléhez mik a jó döntések, szívtelenül ölném meg szereplők hosszú sorát, ha azt a befejezés megkívánja, de az a helyzet, hogy mikor megírod a saját szereplőidet, hozzád nőnek, és a fenébe is, mocskosul nehéz kinyírni őket, akkor is, ha nem a kedvenceid!

1. Az éjjeliszekrényen a digitális ébresztőóra kijelzője 01:59-ről éppen 02:00-ra váltott, amikor megszólalt mellette a telefon. - Haló? – Sarah a kelleténél ingerültebben szólt bele a telefonba, ő is érezte, de Katie két napja egyfolytában lázas volt, ő pedig azóta maximum húsz percet tudott aludni egyhuzamban. - Figyelj rám Sarah, most nagyon kell figyelned, oké?? - Tom? – oldalra pillantott az órára. – Az isten szerelmére hajnali két óra van…Katie pedig beteg, úgyhogy… - Csak figyelj kérlek, nagyon fontos!! Már kezdett reménykedni benne, hogy Tom őrült telefonhívásai örökre véget értek, ahogy elkezdte feldolgozni magában Kim halálát, de nagyon úgy tűnik, hogy tévedett. Fél éve volt annak, hogy utoljára Tom szólt bele a vonalba, amikor felvette a kagylót, és az az utolsó beszélgetésük nem ment éppen simán. - Nézd Tom – nagy levegőt kellett vennie, hogy a hangja nyugodt maradhasson – bármilyen őrültség forog is megint abban...