Várom a percet...

Várok egy percet, az idő meg csak pereg, múlnak az évek, s én görcsösen fogok egy kezet. Teltek, telnek a hónapok, oly régen már, mikor ölelő karod vigyázott rám! Nézem az órám, mintha ugyanaz a nap lenne...elmész, s arra várok, hogy búcsúzhassak tőled! Eltelik két hét, eztán eltelik két nap, várom, hogy arcod újra lássam! Állok melletted némán, mondani bármit is képtelen a szám. Pedig annyi minden jár a fejemben, most mondani neked mégsem merem! Bámulom az arcod, ahogy csukott szemmel a plafonra mered, s nekem eszembe jut: egy perc tör össze egy életet! Fátyol hull szememre, elered a könnyem, fújnám az orrom, de zsebkendőt zsebembe nem tettem...Remeg az ajkam, érezné arcod, de nem ugyanaz már régi illatod!

Aztán felkészülök, bátornak tűnök, de valójában rettegek. Tudom, hogy ez az utolsó percünk, de elmémnek ezt felfogni nem hiszem, hogy sikerült. Majd az egyenes úton, hol felemelt fejjel jártam megbotlik az elmém a bánat csapdájában, ott pedig kínoz a fájdalom, a düh és a félsz, és tudom, megkérdeznéd: Mindez miért?!? A fájdalom, mert nem tudom látlak-e többé, a düh, mert elhagysz, s egyedül hagyod kiégett elmém! S, hogy miért a félsz? Talán nem kérdeznéd! Hisz még emlékszel mit mondtam, mikor elméd nevelte az enyém!! Mikor elengeded kezem, mit igazából sosem fogtál, én egyedül maradok, s a világ láttán kitátom a szám, éleset sikítok, s rám mordul minden, ami vár. Aznap kapaszkodnék fel a csillagokba hozzád, de nem segítesz, nem engedsz létrát! Hagysz küzdeni, levegő után kapkodni, és szennyben fuldokolni. Akkor gyűlölni foglak, mégis imádni, mert tudom miért teszed...megvárod, míg tudásom babszemet terem, melyből óriási ágak nőnek, utat alkotnak, feléd visznek...mint régen, abban a mesében! Eljött ez a nap, s el is múlt már, igaz szenvedések, áldozatok árán! Eltelt három hónap, és én éjjel-nappal a csillagokat bámultam, tíz percnél tovább nem volt csukva a szemem, s csak vártam, hogy a fényesség egyre közelebb legyen! Aztán egy éjszaka, mikor erőt vett rajtam az álom, behunyom szemem, s arcod látom! Nyújtod a kezed, én még habozok, aztán utána nyúlok és megragadom. Egész éjjel mesélsz, s én, mint apró kisgyermek, lesem ajkad minden rezzenését. Sétálunk jó soká a csillagok között, még akkor is, mikor a Hold már elköltözött! Ám mikor virrad a reggel, búcsúzol már, eljött az a perc, mit úgy vártam már! Nézek rád, ölelnek karjaid, s én végre csak annyit mondok: Szeretlek Nagyapi! 

2005.08.14.