Mtina zírásai

Mily furcsa, hogy most itt állok én, Hamvadó testednek, sírodnak tetején. Tán csak tested halt meg nélküled, És én még most is foghatom kezed. Nem emlék vagy, hanem jelen, Mert mélyen élsz még a szívemben. 2002.07.01.

Várok egy percet, az idő meg csak pereg, múlnak az évek, s én görcsösen fogok egy kezet. Teltek, telnek a hónapok, oly régen már, mikor ölelő karod vigyázott rám! Nézem az órám, mintha ugyanaz a nap lenne...elmész, s arra várok, hogy búcsúzhassak tőled! Eltelik két hét, eztán eltelik két nap, várom, hogy arcod újra lássam! Állok melletted némán, mondani bármit is képtelen a szám. Pedig annyi minden jár a fejemben, most mondani neked mégsem merem! Bámulom az arcod, ahogy csukott szemmel a plafonra mered, s nekem eszembe jut: egy perc tör össze egy életet! Fátyol hull szememre, elered a könnyem, fújnám az orrom, de zsebkendőt zsebembe nem tettem...Remeg az ajkam, érezné arcod, de nem ugyanaz már régi illatod! Aztán felkészülök, bátornak tűnök, de valójában rettegek. Tudom, hogy ez az utolsó percünk, de elmémnek ezt felfogni nem hiszem, hogy sikerült. Majd az egyenes úton, hol felemelt fejjel jártam megbotlik az elmém a bánat csapdájában, ott pedig kínoz a fájdalom, a düh és a félsz, é...