Mtina zírásai

1. Valahogy akkor vagyok a leghajlamosabb elsüllyedni önmagamban, amikor sietnem kellene, falni a kilométereket. Már csak kétszáz kilométer, nekem mégis egy egész életnek tűnik, vagy inkább mindennek. Taposni kezdem a gázt, mint egy észét vesztett, aztán lassítok, mert bár rettegek attól, hogy későn érkezem, még jobban félek attól, ami ott a kórházban vár rám, és attól, hogy sosem érek oda. Tom telefonhívásától és a tőlem kétórányira zajló eseményektől eltekintve gyönyörű ez nap. Tavasz van, a fák rügyet bontottak, a virágok büszkén mutogatják az égnek meseszép szirmaikat, népes tánckarként, hullámzó szivárvány módjára bólogatnak a gyenge szellőben. A Nap ereje még csak éledezik, még nem égeti az arcom, csak gyengéden simogatja. Annyira belemerülök a természet dicsőítésébe, hogy szinte észre sem veszem, milyen erőt próbáló feladat bal kézzel letekerni a piszkos ablakot úgy, hogy közben ezt a csotrogányt is az úton tartsam. Most nem gondolok semmire, nem gondolok Kimre, vagy a babájár...

2. Szégyelltem magam, mert az utóbbi hat hónapban fontosabb volt Kimnél, és a születendő csemetéjénél az, hogy foglyul ejtett rabszolga módjára próbáltam kielégíteni a kiadóm minden kényét-kedvét, s habár a Süticsodák kezdőknek már vagy a századik megjelenő szakácskönyvem volt, mégis félredobtam miatta mindent. Hogy cserélhettem el az egyetlen embert, aki életem minden fontos mozzanatánál ott volt, egy kupac papírtömegre? Mikor váltam ezé az emberré, akinek semmi másból nem áll az élete, mint hogy minél egyszerűbb süteményrecepteket agyaljon ki egyre ostobább „háziasszonyoknak”? Most pedig rohanok, mintha az életem függne a gázpedáltól, és időről-időre megbámulom magam a visszapillantótükörben, hátha sikerül meglátnom az arcomban régi önmagamat, vagy annak akár csak egyetlen darabját is. Hátha képes vagyok magam mögött hagyni ezt az önző, sznob picsát, és újra önfeláldozóvá válni. Mikor pedig órák múltán megtaláltam, nem akartam elhinni, hogy sikerült. Ott volt. Tényleg ott volt, é...

1. Már régen elfelejtettem, mennyire gyűlölök több száz kilométert levezetni egyetlen nap alatt, főleg egy hosszú repülőút után. Utoljára az egyetem első évében vezettem ennyit egyhuzamban, amikor meg voltam győződve arról, hogy semmi sem olyan fontos az életben, mint látni az egész világot. Na persze abban is biztos voltam, hogy nincs szükségem egyetemi oktatásra ahhoz, hogy megvalósítsam az álmaimat. Igazából nem is volt, csak a tanulmányi idő alatt megszerzett kapcsolatokra. De arra nagyon. Utáltam a bérelt kocsikat is, az álcázott új autó illatukkal, a szilikonnal fényesre dörzsölt bőrüléseket, a rádiót, amin valamiért mindig a legszörnyűbb rádióállomás volt beállítva, és a visszapillantó tükrön lógó nevetségesebbnél nevetségesebb kacatokat. Mégis milyen épelméjű ember díszít egy bérelhető autót egy citromsárga, élénk rózsaszín sörényű, csipogó pónilóval. A műanyag öntvények egyik csodája, nekem is volt néhány belőle, amikor kicsi volt, de harmincéves fejjel az ember már nem tart...