Kim - Első rész

1.

Már régen elfelejtettem, mennyire gyűlölök több száz kilométert levezetni egyetlen nap alatt, főleg egy hosszú repülőút után. Utoljára az egyetem első évében vezettem ennyit egyhuzamban, amikor meg voltam győződve arról, hogy semmi sem olyan fontos az életben, mint látni az egész világot. Na persze abban is biztos voltam, hogy nincs szükségem egyetemi oktatásra ahhoz, hogy megvalósítsam az álmaimat. Igazából nem is volt, csak a tanulmányi idő alatt megszerzett kapcsolatokra. De arra nagyon.

Utáltam a bérelt kocsikat is, az álcázott új autó illatukkal, a szilikonnal fényesre dörzsölt bőrüléseket, a rádiót, amin valamiért mindig a legszörnyűbb rádióállomás volt beállítva, és a visszapillantó tükrön lógó nevetségesebbnél nevetségesebb kacatokat. Mégis milyen épelméjű ember díszít egy bérelhető autót egy citromsárga, élénk rózsaszín sörényű, csipogó pónilóval. A műanyag öntvények egyik csodája, nekem is volt néhány belőle, amikor kicsi volt, de harmincéves fejjel az ember már nem tartja őket olyan szórakoztatónak. Idegesítő, ahogy leng jobbra-balra, amikor pedig áthajtok egy buckán, mindig megcsippan, ahogy megrántja a madzagja. Az első pihenőnél leszaggattam és a csomagtartóba száműztem. Ekkor jutott el először a tudatomig, miért is vagyok úton, hogy hová is tartok. Hirtelen úgy érzetem, jól esne egy nagy pohár whisky, na nem tisztán, hanem kólával, olyan lányos módra, de nem hiszem, hogy a helyi zsaruk örömtáncot lejtettek volna az ötlettől. Még vetettem egy utolsó pillantást a kis sárga pónira, szinte megsajnáltam, ahogy ott hever az agyonmosott kárpiton, mégis kegyetlenül rácsaptam a csomagtartó tetejét, és nyugodt szívvel ültem vissza a volánhoz.

Bekapcsoltam a rádiót, és bumm, visszacseppentem a hetvenes évekbe. A The Beatles Hello Goodbye című száma szólt éppen, fél percig sem bírtam hallgatni, mert még ez is Kimet jutatta eszembe. Egész úton ő járt a fejemben, hogy milyen kevés időt szántunk egymásra az elmúlt néhány évben, hogy mennyi mindent éltünk túl együtt, többek között a középiskolát, és hogy akkor láttam utoljára, amikor bejelentette a nagy híreit.

2.

Csodálatos őszi nap volt, olyan, amikor az embernek kedve támad kiülni a kertbe, és a színes lombkoronák alatt, melyek rikító fénnyel verik vissza a napfényt, leheveredni egy pokrócra, nekidőlni egy fatörzsnek és olvasni. Odakint alig hallottam meg a csengőt, háromszor szólalt meg, egyszer röviden, egyszer hosszan, aztán megint röviden. Már akkor tudtam, hogy ő az, csak Kim csengetett így. Annyira rohantam befelé, hogy csaknem elbotlottam a saját lábamban, de végül is sikerült talpon maradnom. Egy pillanatra megtámaszkodtam a bejárati ajtó félfájában, próbáltam csillapítani a tüdőmet, aztán fülig érő mosollyal a kilincsért nyúltam.

- Helllllóóóóó! - a kezével körzött egyet maga előtt miközben ezt mondta, mintha valami értetlen indián köszöntés lenne, aztán elvigyorodott. Ragyogott, és ez a későbbi információk fényében cseppet sem mondható túlzásnak. Hátulról megvilágította az őszi nap, a szoknyája alját lágyan lengette a szél, ő pedig egyre csak mosolygott.

- Szia csajszi! Mesésen nézel ki! – megölelt, és én viszonoztam az ölelését, percekig álltunk így az ajtóban. Mindig így tettünk. Azoknak, akiknek nem jut elég az anyai szeretetből, sokat jelent, ha találnak valaki olyat, akit nem szégyellnek hosszú perceken keresztül ölelni, anélkül, hogy egy szót is szólnának. Úristen hányszor hitték rólunk emiatt, hogy egy furcsa leszbi pár vagyunk! De minket sohasem érdekelt.

- Meglepettnek tűnsz, pedig szóltam, hogy hazajövök!

- Az igazság az, hogy kicsit későbbre vártalak…úgy háromra.

Erre persze kacagásban tört ki, mert meg volt győződve arról, hogy meg tud lepni, ha csak az utolsó percben telefonál, amitől én napokkal elszámítom magam.

- Képtelenség, hogy tudtad, hogy ma jövök, hiszen szándékosan késve hívtalak!

- Ha nem hiszed, ezt nézd meg! – intettem, hogy jöjjön utánam a konyhába. Ez volt az én szentélyem, az olvasószobát leszámítva, és ez volt a ház legértékesebb része. Olyan volt, amilyenről mindig is álmodtam: hatalmas tér, akkora ablakok, hogy szinte csak abból álltak az oldalsó falak, és egy méretes előkészítő pult a helyiség közepén. - Kukkants csak be a sütőbe! - Most ő tűnt nagyon meglepettnek, a szemei elkerekedtek, és láttam, ahogy megnyalta a szája szélét a gondolatra, hogy nemsokára enni fogunk ebből a süticsodából.

- Csak egy fél órája raktam be.

- Basszus, te tényleg tudtad, hogy ma jövök, de honnan?

- Számít az?

- Igazad van, ennyi év után már megtanulhattam volna, hogy a tökéletes házigazdát nem lehet meglepni.

- Most gúnyolódsz?

- Ugyan már! De belehalnál, ha egyszer úgy engednél belépni valakit ide, hogy előtte nem suvickoltad fel az egész házat? Vagy ha csak egyetlen mosatlan edény is állna abban a flancos mosogatóban?

- Komolyan azt akarod, hogy megvonjam a süti adagodat? – közben elmosolyodtam, tudtam, hogy nincs az a felsőbb hatalom, ami elválaszthatná Kimet és az álom csokis-sütijét.

- Most megfogtál! Mikorra lesz kész?

- Mint mondtam, háromra vártalak. – a sütőn lévő kijelzőre nézett, és csalódottan konstatálta, hogy még vagy egy óra, mire a süti elkészül.

- Nem értem, miért kell ilyen sokáig sütni. Más nyalánkságok negyven perc alatt elkészülnek.

- Mondja ezt az, aki eddig csak zacskós muffint készített?!

- Most te gúnyolódsz! Egyébként jobb, ha tőlem tudod, senki sem csinál olyan fenséges zacskós muffint, mint én!

Készítettem két tejeskávét, aztán kiültünk a teraszra beszélgetni. Sokáig csak ült szótlanul, ami egyáltalán nem vallott rá, de mivel tudtam, éreztem, hogy valami fontos mondanivalója van, nem sietettem. A szája szélét harapdálta, vagyis egyszerre volt ideges és izgatott, ami szintén ritkán fordult elő. Nem beszélve arról, hogy szoknyában volt. Rá is akartam kérdezni, mi az ünnepi alkalom, hogy a kedvenc szakadt farmere otthon maradt, de aztán meggondoltam magam. Azt is meg akartam említeni, hogy észrevettem, már nem festi a haját, az már nem ébenfekete volt, hanem olyan, mint a gimi első napján, gesztenyebarna. De nem akartam elbagatellizálni a társalgást, tekintve, hogy valami lényegeset akar megosztani velem.

- Emlékszel, mindig azt mondtam, nem akarok anya lenni, mert félek, hogy olyanná válok, mint a saját anyám? – bólintottam. – Most már tudom, hogy baromság volt tőlem ilyet mondani, mert pont ez a félelem az, ami gondoskodik majd arról, hogy jó anya legyek, ha eljön az ideje. – megint sokáig hallgatott, már-már azt hittem, meggondolta magát, és semmit sem fog mondani, de aztán úgy folytatta, mintha végig beszélt volna.

- És hamarosan eljön az ideje. – csak oldalvást nézett rám, szinte félve, hiszen én voltam az egyetlen, akinek érdekelte a véleménye, és mert félt, hogy erőt vesz rajtam az irigység, hiszen én már az egyetem második éve óta szerettem volna gyereket vállalni. Akkor ismertem meg életem szerelmét. A kezdetektől fogva tudtuk, milyen családot akarunk és mikor, és soha egy percig sem aggódtunk azon, miből valósítjuk majd meg, mert tudtuk, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy kivárjuk a megfelelő pénzügyi helyzetet. Végül sosem született gyerekünk, őt pedig ötödévben meggyilkolta egy zavarodott orvostanhallgató, aki vérengzést rendezett a kampuszon.

- Szóval terhes vagy?

- Igen. És szeretném, ha te lennél a keresztanyja, mivel se nekem, se Tomnak nincsenek testvéreink.

- Úristen, de hiszen ez állati nagy hír! Gyere ide! – megöleltem, megpusziltam, közben pedig egyre csak mosolyogtam. Hihetetlen boldogság töltött el, szemernyi irigység sem volt bennem.

- Kicsit féltem, hogy fogadod majd, de jó látni, hogy úgy örülsz, ahogy én!

- Viccelsz? Végre lesz kinek megsütnöm a konyhai költeményeimet! Na és hányadik hónapban jársz?

- A harmadikban. Senkinek sem akartuk elmondani korábban, tudod… hátha valami rosszul sül el. Szóval mostantól neked kell majd repkedned, mert én nem fogok tudni egy jó darabig. Most egy hónapig itthon leszünk, aminek a Tom anyukája nagyon örül, végre nem lesz egyedül abban a nagy házban.

- Már számtalanszor felajánlottam neki, hogy költözzön be a vendégházba, neki bőven jutna hely, és nektek is, ha meglátogattok minket, és nem kellene azzal a nagy házzal bajlódnia.

- Tudod milyen, ragaszkodik a helyhez, ahol Tom bácsival annyi boldog évet eltöltöttek. És ha már itt tartunk! Szeretnélek egy ízben arra is felkérni, hogy legyél a nyoszolyólányom!

- Esküvő? Ez komoly? Sohasem hittem volna, hogy ilyesmire adod a fejed!

- Tom rögtön azután megkért, hogy értesültünk a piciről. - Régóta nem láttam ilyen boldogságot az arcán, már igazán ráfért, annyi szörnyű év után.

- El sem hiszem, hogy a gimi legnagyobb lázadója férjhez megy és gyereket fog szülni!

- Pedig így van! De még nem válaszoltál!

- Persze, hogy leszek a nyoszolyólányod, egyetlen feltétellel!

- Várj, kitalálom! Te akarod sütni a tortát!

- Hihetetlen mennyire kiismertél az évek során!

Aznap délután rengeteg dologról beszélgettünk még. Tervezgettük az esküvőt, ami ugyan csak egy évvel későbbre volt kitűzve, mert nem akarták, hogy szájukra vegyék őket az emberek, hogy csak a gyerek miatt házasodnak össze. Igazán boldog nap volt. Sajnos az utolsó.