Kim - Második rész

2.

Szégyelltem magam, mert az utóbbi hat hónapban fontosabb volt Kimnél, és a születendő csemetéjénél az, hogy foglyul ejtett rabszolga módjára próbáltam kielégíteni a kiadóm minden kényét-kedvét, s habár a Süticsodák kezdőknek már vagy a századik megjelenő szakácskönyvem volt, mégis félredobtam miatta mindent. Hogy cserélhettem el az egyetlen embert, aki életem minden fontos mozzanatánál ott volt, egy kupac papírtömegre? Mikor váltam ezé az emberré, akinek semmi másból nem áll az élete, mint hogy minél egyszerűbb süteményrecepteket agyaljon ki egyre ostobább „háziasszonyoknak”?

Most pedig rohanok, mintha az életem függne a gázpedáltól, és időről-időre megbámulom magam a visszapillantótükörben, hátha sikerül meglátnom az arcomban régi önmagamat, vagy annak akár csak egyetlen darabját is. Hátha képes vagyok magam mögött hagyni ezt az önző, sznob picsát, és újra önfeláldozóvá válni. Mikor pedig órák múltán megtaláltam, nem akartam elhinni, hogy sikerült. Ott volt. Tényleg ott volt, és nem csak egy hiú ábrándot kergettem. Milyen sokáig tartott, hogy észrevegyem, pedig mindvégig ott volt. Ott feküdtem egy apró hasadékban pólusok és bőrrétegek között a szőrszálak erdejében a jobb szemem fölött. Három évvel azután varrták össze, hogy megismertem Kimet.

3.

- Ne csináld már! Muszáj jönnöd, egyszerűen, MUSZÁJ! - mosolygott, hogy ne mosolygott volna, mikor már látta a választ az arcomon már azelőtt, hogy én eldöntöttem volna.

- Rendben, de ezúttal próbáljunk meg kevésbé betépni, mert nem szeretném megint egy éjszaka alatt elkajálni az összes lóvém!

- Megdumáltuk! Átjössz előtte, vagy a megállóban ütközünk?

- Mindenképpen átmegyek, mert nincs az az isten, hogy anyám a partycuccomban kiengedjen a lakásból. – láttam, ahogy felidézi magában a röhejesebbnél röhejesebb ruhakombinációimat, de nem szólt semmit, csak nevetni kezdett.

- Most mi van?

- Őszintén? Azokban még én sem szívesen engedlek ki az utcára!

- Mondja ezt az, aki baseball sapkában fekszik le aludni!

- Most gúnyolódsz? Nem lehet ám mindenkinek olyan tökéletes fejszerkezete, mint neked! – a homlokomra bökött a tekintetével, közben pedig gúnyos mosolyra húzta a szája szélét.

- Engem legalább természetes úton hoztak a világra és nem a földönkívüliek pottyantottak az Atlanti-óceánba egy kibaszott mózeskosárban! A púp a fejemen csak ennek a kiváltságos formának a nem várt velejárója. – szórakozottan tapogatni és simogatni kezdtem a koponyám egyetlen pontját, ami tényleg annyira kitüremkedett, mintha jó alaposan lefelejtem volna valamit. – jóízűt nevettünk, ezúttal az én számlámra, de nem bántam, mert a lényeg maga a nevetés volt, nem annak tárgya.

Akkoriban csoda volt minden egyes kacaj, amit miattunk zengtek vissza a falak. Onnantól kezdve, hogy kiléptünk a családi kötelékek szorításából, csak mi voltunk. Nem létezett a világ, nem léteztek szabályok, melyeket meg lehetett volna szegni, nem léteztek ketrecbe zárt szörnyetegek, vagy pórázon tartott, lecsupaszított emberi lelkek, csak mi voltunk. Mindenről mi döntöttük el, lehet-e valóságos. Megszűnt a fájdalom, amit az anyai pofonok okoztak, megszűnt a keserűség, amivel a magány mérgezte a szívünket, és megszűnt az érzés, hogy inkább meg akarunk halni.

Már két óra múlva ott hevert a táskám az íróasztalom mellett, benne mindennel, amire csak szükségem lehet egy „ott-alváshoz”. Indulni akartam, mert minden pillanatnyi várakozással kevesebb lelki erőm maradt az induláshoz. Rettegtem, hogy olyan sokáig fogok várni, hogy belefeledkezem, hogy csak a kulcs hangjára fogok feleszmélni, ahogy elfordul a zárban. Az pedig már késő lenne. Sosem engedné, hogy elhagyjam a lakást.

Félelmetes, ahogy egy anya képes olvasni a gyereke gondolataiban, de az én anyám akár CIA ügynöknek is elmehetett volna. Egy cetlin hazudni nevetségesen könnyű volt, telefonon keresztül pedig csak gyakorlás kérdése, de mikor ott álltam előttem…sokszor azt sem tudtam volna megmondani, mennyi kettő meg kettő… rettegtem tőle.

Végül felálltam, és a hátamra hajítottam a hátizsákomat. Egy percre még megálltam a szobaajtóban, haboztam, mert nem tudtam hová indulok. Kimhez még nem mehettem, az anyja csak hatkor indul el a melóba, úgyhogy ha most odaállítanék, kinyírná Kimet, amiért bárkit is felhív arra a lepratanyára. Nem értettem, hogy képes ott élni, hiszen ahhoz az egérlyukhoz képest még az átmeneti szállások is öt csillagos szállodáknak számítottak.

Órákig bolyongtam a hidegben, egyik padról vándoroltam a másikig, és mindre leültem, amelyik az utamba került. Néztem a fákat, hogy festik be aranyszín leveleikkel a város felett elterülő hegyet, ami egyetlen apró foltban egész évben zöldellt. Becsuktam a szemem és hagytam, hogy a nap sugarai átmelegítsék a bőrömet, néztem a mesés festményeket, melyeket a szemhéjam belső felére festettek, és az estére gondoltam. Barátok, dobhártyát szaggató zene, pasik, ingyen koktélok és mi. Ez volt minden, amire vágytam.

Meglepően gyorsan elszaladtak az órák, olyannyira, hogy csak fél hétre értem Kimék lakásához. Éget a villany a konyhában, ez volt a titkos jelünk arra az esetre, ha mégsem lenne tiszta a levegő. Elindultam hát, hogy leüljek a buszmegálló egyik rácsos ülésére, és kivárjam a megfelelő alkalmat, de ekkor furcsa dolog történt: a lámpa a konyhában hol elaludt, hol felgyulladt, mintha le-fel kapcsolgatnák szórakozásból. Valami nem volt rendben, nagyon nem. A gyomromat tizedmásodpercek alatt görcsbe rántották az apró idegpályák, megfordult velem a világ, hányni szerettem volna. Tétován indultam el két karommal átölelve a hasamat, de mire a lépcsőházajtóhoz értem, a szorongás elmúlt, és elszántság vette át a helyét. Tudtam, hogy valami nagy gáz van, és pontosan tudtam, mi a dolga ilyenkor egy barátnak. Sorra nyomkodni kezdtem a kaputelefonokat, mire végre a süket öreg hölgy a harmadikon kinyitotta a kaput. Rohanni kezdtem, kettesével szedtem a lépcsőket, belemarkoltam a korlátba, húztam magam felfelé, siettem, hogy csak a tüdőm és a lábaim bírták, aztán úgy, ahogy már csak az elmém bírta. Adrenalin ömlött szét az ereimben, amitől nem csak a szemem, de a szemgödröm, és az arcom is lüktetett. A táskámat ledobtam valahol útközben, aztán a kabátomat is, mindent, ami akadályt jelentett a továbbhaladásban. Óráknak tűnt, mire felértem az ötödikre, pedig csak percek teltek el. A szívem minden erejével próbált áttörni a bordáimon, mire pedig a negyedikre értem már őrült törzsi táncot járt a mellkasomban. Ez volt az a pont, ahol már hallottam az üvöltözést és a csörömpölést, de valahol mélyen az utolsó pillanatig reméltem, hogy máshonnét erednek. Mint egy eszeveszett nyomtam a csengőt, de semmi sem történt. Kim anyja nem zavartatta magát, megállás nélkül üvöltött tovább, elnyomta a csengőt is, a zokogást is.

Arra gondoltam, ha részeg, márpedig nyilvánvalóan az volt, megeshet, hogy elfelejtette bezárni az ajtót, minden esetre egy próbát megért. A hideg fém szinte belesimult a tenyerembe, már ebből tudtam, hogy nyílni fog, csak azt nem tudtam, el tudom e viselni, ami a túloldalon vár.

Észre sem vették, hogy beléptem a lakásba. Ott voltak, ahonnét Kim a vészjelzést küldte, a konyhában. A bejárati ajtótól balra rövid, penésszel szőtt folyosó vezetett a konyháig, a padló repedt köveit sárga-fekete ragacsos kosz fedte, a falakon pedig a festék színe már évek óta nem látszódott. Orrfacsaró doh és pálinkaszag áradt a lakás minden pólusából. Az érzékeim kiélesedtek, mintha csak lassított felvételben látnék mindent. Még sosem figyeltem meg ezt a lakást ilyen alaposan, hiszen sosem számított igazán, milyen. Hat lépésből elértem a konyhát, mikor pedig megálltam, egy pillanatra meg voltam győződve arról, hogy hátat fogok fordítani és egyszerűen elsétálok. Persze végül nem tettem.

Az ajtóval szemben az ablak alatt, egy apró asztal és a radiátor között ott kuporgott Kim, akit az anyja a hajánál fogva igyekezett felrángatni a padlóról, miközben érthetetlen nyelven ordítozott valamit. Az egész hely úgy festett, mint valami háborús övezet: a hokedlik lábát kiszakították helyükből, lábosok és fazekak hevertek mindenütt, törött poharak és tányérok karmolták tisztára a falakat.

Kim már nem küzdött, feladta. Láttam abból, ahogy az anyja karját szorítja ahelyett, hogy harceszköz után kutakodna a kezeivel. Ott volt az arcán az összes keserűség és gyűlölet, amit az évek alatt száműztünk, és ott volt még valami, amit azelőtt még soha nem láttam, és ezután az eset után is csak egyszer, a könyörgés. A szája vérzett és feldagadt, a szemei körül felduzzadt az arca a sírástól, és mindenütt tele volt karmolásokkal. Amikor beléptem az anyja épp orrba vágta egy serpenyővel, amit ő már képtelen volt kivédeni, eleredt a vére, hangosan nyeldekelt, próbált megszabadulni a torkát mardosó fémes íztől és levegőhöz jutni. Aztán egyszer csak kiszakadt belőlem minden dühömmel és utálatommal együtt életem első igaz parancsa:

- Engedje el! – egy másodpercig azt hittem, meg sem hallottam, de aztán rám nézett azzal az eszelős tekintetével, fintorba húzta az orrát és felegyenesedett.

- Ki a faszom vagy? Takarodj a lakásomból!!

- Azt mondtam, engedje el! – még csak meg sem remegett a hangom, én voltam a felsőbbrendű, minden tekintetben.

- Azt hiszed, hogy valami taknyos riherongy kurva megmondhatja nekem, hogy mit csináljak a saját fattyammal? Inkább húzz el a jó kurva anyádba mielőtt elvágom a torkod te kis mocsok!

- Nem félek magától! Maga csak egy gennyes kelés a világ seggén, de ő, – Kimre mutattam – ő számít, mert ezerszer különb magánál!

Elengedte Kim haját és elindult felém. Útközben felvette, ami a keze ügyébe került, egy régi vodkásüveget, amivel azt hitte elkergethet. Egy karnyújtásnyira tőlem a mosogató csordulásig volt mosatlan edényekkel, megragadtam egy kés nyelét, ami kiállt a halomból és én is elindultam. Egyetlen pillanatig sem haboztam, támadtam, ahogy lehetőségem nyílt rá, egyrészt önvédelemből, másrészt dühből. Azt hiszem, azt hitte viccelek, mindaddig, amíg fel nem hasítottam a bőrt a karján, akkor annyira meglepődött, hogy ordítani is elfelejtett, csak felszisszent. Gondolom a pálinka kellőképpen képes tompítani a receptorokat egy bizonyos elfogyasztott mennyiség után. Segítettem Kimnek feltápászkodni és elindultunk az ajtó felé, de az a szörnyeteg nem adta fel. Már az első lépcsőfordulónál jártunk, amikor megragadta Kim karját, közben a sajátját halálos ütésre emelve a vodkásüveget markolva. Pontosan nem tudom, hogy ezután mi történt, emlékszem, hogy megrántottam Kim kezét, amivel az enyémet szorította, és arra, hogy látom legurulni a lépcsőn. Később Kim elmesélte, hogy az az ocsmány féreg telibe talált a vodkásüveggel, olyan erővel, hogy még annak vastag fala is megadta magát. Az a rohadék csaknem kiszúrta a szemem, de szerencsére megúsztam néhány varrattal, és egy sebhellyel, ami örökre megmaradt.

Kim anyját lecsukták, ő egy évre nevelőintézetbe került, aztán már dönthetett arról, hogy a nagymamájához költözik-e, aki a hatóságok szerint egészségügyi állapota miatt nem alkalmas gyermeknevelésre. Ennek lassan már tíz éve, de az öreglány még mindig irigylésre méltó állapotban van. Én meg persze nem semmi verést kaptam otthon, amiért ekkora balhéba keveredtem, és amiért a sürgősségin kötöttem ki.

4.

Három hosszú órája voltam úton, ezalatt belefutottam két útzárlatba és három közúti balesetbe, a bokám pedig már sajgott a rengeteg kuplungolástól. Arra gondoltam, hogy muszáj megállnom, ha csak két percre is, és kinyújtóztatnom a tagjaim, különben még örökre itt ragadok az autóúton, vagy olyan fekete hullazsákban visznek el, mint amilyet a Helyszínelőkben látni. De ez is csak terv maradt, mint sok minden más az elkövetkezendő évekből.

Megszólalt a telefonom, odapillantottam rá az anyósülésre, Tom vigyorgó képe villogott az érintőképernyőn. Összeszorult a torkom, de azért reméltem, hogy jó híreket kapok, habár már jóval korábban éreztem, hogy valami baj van. Valaki le-fel kapcsolgatta a konyhai lámpát.

- Igen? – sokáig volt csend a vonal túlsó végén, vagyis csak úgy tűnt, mert én biztosra vettem, hogy kétszáz kilométerre tőlem Tom a kezébe temeti az arcát, a hüvelyk- és mutatóujjával a szemét dörgöli, mint rendesen, amikor gyötri valami, és sír.

- Nem használ…nem vált…nem változik sem..semmi. A doki azt mondja, megtesznek mindent értük, de én érzem, hogy elveszítjük. Szeretné, ha sietnél, hogy még találkozhassatok.

- Te csak ne veszítsd el a reményt!! - megint egy túl hosszú csend - Hallod Tom? Hallasz engem?

- Azt hiszem…