Kim - Harmadik Rész

1.

Valahogy akkor vagyok a leghajlamosabb elsüllyedni önmagamban, amikor sietnem kellene, falni a kilométereket. Már csak kétszáz kilométer, nekem mégis egy egész életnek tűnik, vagy inkább mindennek. Taposni kezdem a gázt, mint egy észét vesztett, aztán lassítok, mert bár rettegek attól, hogy későn érkezem, még jobban félek attól, ami ott a kórházban vár rám, és attól, hogy sosem érek oda.

Tom telefonhívásától és a tőlem kétórányira zajló eseményektől eltekintve gyönyörű ez nap. Tavasz van, a fák rügyet bontottak, a virágok büszkén mutogatják az égnek meseszép szirmaikat, népes tánckarként, hullámzó szivárvány módjára bólogatnak a gyenge szellőben. A Nap ereje még csak éledezik, még nem égeti az arcom, csak gyengéden simogatja. Annyira belemerülök a természet dicsőítésébe, hogy szinte észre sem veszem, milyen erőt próbáló feladat bal kézzel letekerni a piszkos ablakot úgy, hogy közben ezt a csotrogányt is az úton tartsam. Most nem gondolok semmire, nem gondolok Kimre, vagy a babájára, csak arra, hogy be akarom engedni a napfényt, hogy érezni akarom a hajamba kapó szelet, és mélyet akarok szippantani a mezei virágok illatorgiájából, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy elmenjek mellette.

Mire a kórház parkolójába érek, a Nap már eltűnt a fenyvesek mögött, utolsó sugarai szomorú bordóra és lilára festik az ég merész kékjét arra várva, hogy végre teljesen elnyomja őket a világűr sötétje. A parkoló zsúfolásig megtelt, ilyen az én szerencsém.

- Gyerünk már, csak egyetlen apró helyet!! – kétségbeesetten kutat a szemem az egyre sötétebb alakok között, amikor megpillantok egy pár vörösen izzó tolatólámpát - Az lesz ott az enyém!!

Elégedetten odakanyarodok, képzeletben pedig már a lépcsők százait hagyom magam mögött odabent, mégis türelmesen várok. Az autó elhajt, egyesbe kapcsolok és gázt adok, és már éppen beparkolnék, amikor egy terepjáró a semmiből beáll a Volvo helyére. Rátámaszkodok a dudára, de az ürge rám sem hederít, hót nyugodtan kiszáll a flancos úri kocsijából, aztán nyomkodni kezdi azt a szintén flancos riasztógombját, közben pedig még van pofája egy mosolyt is dobni felém.

- Nyugi kisanyám, neked is akad majd hely! – rám kacsint, belőlem pedig újra kiszabadul, mint ott azon az estén Kiméknél. Az ereimben érzem az adranelin és a gyűlölet ismerős ízét, és egyáltalán nem áll szándékomban ellenállni.

Hátramenetbe kapcsolok, tolatok két, három, öt, tíz, harminc métert, közben az a pöcs még mindig a kulcsaival baszakodik, én pedig le sem veszem róla a szemem. Mikor már elég távolinak érzem azt a kurva terepjárót, újra egyesbe váltok, rátaposok a gázra, kettesbe, hármasba, négyesbe váltok, a cipőm talpa már súrolja a rég elkopott gumiszőnyeget, de nem állok meg. Amikor utoljára a műszerfalra pillantok, hatvan kilométer per órát mutat a sebességmérő, az agyamon pedig átfut, mennyire imádom a nagymamámat, aki mindig figyelmeztetett, hogy kössem be magam.

Egy pillanat alatt lelassult minden, a szívemben pedig egy pillanatra görcsbe rándult a félelemtől, úgyhogy erősen lehunytam a szemem, és ültömben kitámasztottam magam, ahogyan csak tudtam. Nem emlékszem tisztán az ütközésre, csak arra, ahogy kioldom a biztonsági övem és nevetéstől fuldokolva kiszállok a kocsiból. Az a pöcs meg kétségbeesetten rohan felém, és fogalma sincs arról, kivel húzott ujjat.

- Neked meg mi a faszom bajod van te ribanc? – a feje olyan vörös, hogy öröm nézni, üvöltözve jön egyre közelebb, de én nem értem, amit mond, puszta halandzsa az egész. Megáll előttem, lökdösni kezd, én pedig még mindig nyomom a jó öreg hahotát. – Mi bajod van, megőrültél? Mi olyan mulatságos, ha? Olyan pert akasztok a nyakadra, hogy a szilikon a csöcsöd is rámegy, te hülye picsa! – ez volt az a pillanat, ahol a komolyság visszaköltözött az arcomra.

- Azon nevetek, hogy milyen jó érzés újra önmagamnak lenni. – villantok egy mosolyt hátha megenyhül, és az az idióta barom tényleg megenyhül, még fel is nevet, de a vigyora sírásba fullad, amikor tiszta erőből az ágyékához vágom az öklömet. A nagy becsben tartott szerszámát markolászva térdre rogy, a precízen vasalt öltönynadrág pedig szinte felordít, ahogy a félmunkával végzett betonozással találkozik. – Nyugi kisapám, majd elmúlik!

Visszafordulok a kocsihoz, kikapom a táskám és a telefonom az anyósülésről, aztán gondos sofőr lévén leállítom a motort, kiveszem a kulcsot, és bezárom az ajtót. Elindulok a bejárat felé, de félúton visszanézek, mert már gondolatban is vicces a látvány, ahogy leparkoltam egy másik autóba. – Ne aggódj, engedlek majd kiállni, ha visszajövök!

2.

Csak a fotocellás ajtónál tűnik fel, milyen hatalmas a kórház épülete, több ezer szobája is lehet, az egyikben pedig ott fekszik Kim, és rám vár. Utam során most értem meg vagy századszorra, mit is keresek itt, a lábaim elgyengülnek, a lélegzetem elakad egy percre, és érzem, ahogy a reggeli kávém a távozást fontolgatja a gyomromban. Ha azt mondanám, hogy ideges vagyok, az nem fejezne ki mindent, amit érzek, pontosabban semmit sem volnék képes kifejezni vele. Minden, ami bennem dúl, olyan észveszejtően bonyolult, és zavaros. Annyiféle érzelem hömpölyög bennem, annyi gondolat és emlék, hogy inkább meg akarnék halni. Azt hiszem ez az, ami a legjobban kifejezi a félelmet, a dühöt és az elkeseredettséget, a haldoklás érzése. A tudat, hogy meg fogsz halni, hogy többé nem lesz közöd a világhoz.

Szezám feltárul, ahogy megérzi a jelenlétem, én pedig belépek a fényárnyban úszó előcsarnokba. Hatalmas terem rengeteg székkel, mintha egy egyetemi előadóteremben állnék. A falakon mosolygós nővérek és meggyógyult betegek reklámfotói, gyógyszeres plakátok és néhány elismerés a kórház részére. Minden széken ül valaki, mégis olyan kihalt minden, mintha egy már learatott szántóföld közepén állnék. A teremnek majdnem pont a közepén ott áll a nővérpult, benne hat nővér idegesen és kapkodva dolgozik, papírokat töltögetnek és írnak alá, és fejüket fel sem emelve válaszolgatnak a pult mellett felgyülemlett emberseregre.

Eszem ágában sincs odamenni, befurakodni a tömegbe és kikönyörögni a kórterem számát, ahol Tom várja türelmetlenül, hogy hírt kapjon a műtőből. A telefonom még ott van a kezembe, megnyomom rajta az újrahívó gombot, a vonal a fénysebességnél is gyorsabban kapcsol, Tom pedig még gyorsabban veszi fel a túlvégen.

- Itt vagyok a nővérpultnál.

- A harmadik emeleten vagyunk, de ne lifttel gyere, mert mindig dugig van. Jobb kéz felől látnod kell a lépcsőházat ott gyere, elmegyek eléd az ajtóhoz.

- Oké.

Sietek, ahogy csak tudok, most is kettesével szedem a lépcsőket, de ezúttal teljesen kimerülök mire a harmadikra érek, ahol Tom már kukucskál az ajtóba vágott ablakon keresztül.

3.

- Hát végre ideértél!

- Hogy vagy Tom?

- Még élek. – próbál mosolyogni, de hiába akarja, képtelen álcázni a fájdalmát. Az arca és a szeme feldagadt, a haja a halántékánál napok alatt őszülhetett meg, az inge gyűrött, látszik, hogy egyszer sem ment haza átöltözni. Még sosem láttam ilyen öregnek.

- Még a műtőben vannak?

- Igen, de a nővér azt mondja, a baba nemsokára kinn lesz, pár perce úgy fogalmazott, csak kis híja.

- Elmeséled mi történt pontosan?

- Persze, de előbb üljünk le. – a műtő előtt a látogatóknak fenntartott helyre kísér, ahol négy igen barátságtalan műanyag narancssárga szék áll a fal mentén.

- Nos?

- Felhívta az anyja telefonon, a történtek óta most először, és bocsánatot akart kérni. – egy rakás ocsmány szitkozódás jut eszembe, de jól összeszorítom az ajkaimat, és egy hangot sem hallatok – Kim még meg is bocsájtott neki, cseverésztek vagy tíz percen keresztül, aztán Kim úgy gondolta elmeséli neki, hogy gyereket vár. A másodperc töredéke alatt fagyott le az arcáról az a megkönnyebbült mosoly. Nem tudom, mit mondott neki az anyja, de zokogásban tört ki, mindenféle régi dologról kezdett magyarázni, amit az anyja művelt vele, de hogy mi volt rá a válasz a vonal túlsó végén, azt nem tudom, csak azt, hogy Kim egyre zaklatottabb lett. Készülődtem a munkába, úgyhogy lementem a földszintre, amikor hallottam, hogy már kiabál, odasétáltam a lépcső aljához és felszóltam neki, de nem válaszolt, aztán egyszer csak hallottam közeledni a hangját, majd megláttam a lépcsőfordulóban, még mindig zokogott és kiabált. Azután nem tudom pontosan mi történt, megcsúszhatott, vagy mi, mert pillanatokkal később ott feküdt előttem eszméletlenül a padlón, amikor pedig már hívtam a mentőket, láttam, hogy vérzik.

- Az a mocskos vén picsa! Ő tette ezt vele! Nem hiszem el, hogy megint megtette! Miért nem tudott tovább kushadni a világnak annak a rothadt szegletében, ahol most van????

- Héj, most nincs értelme ezen dühöngeni, miközben ő odabent küzd az életükért, ráadásul ne felejtsd el, hogy kórházban vagyunk! – körülnéztem, és a nővérek a folyosón valóban mind engem bámultak, elszégyelltem magam, és lejjebb vettem a hangerőt.

- Ne haragudj! Csak hát olyan rohadt ez az egész! Két nap múlva nyugodtan megszült volna, ha nincs az a telefonhívás! De tudod mit, meséld tovább, mint mondtak az orvosok?

- Valójában nem nagyon mondtak semmit, rögtön a műtőbe vitték, és azóta csak kétszer tájékoztattak. Azt mondták nem tudják kiszedni a babát, mert még jobban vérezni kezdene, de hogy megtesznek mindent, hogy mind a kettejüket életben tartsák. De én nem tudom, hogy mi lesz velem, ha…ha…valamelyiküknek…- a kezébe temette az arcát és csendben újra zokogni kezdett, és az én tekintetem is kezdett elhomályosulni. Átöleltem, egy perccel később pedig már én is sírtam.

Húsz perc múlva egy köpcös, szakállas ember lépett ki a lengőajtón át a látogatóknak fenntartott helyiségbe, tisztára úgy festett, mint Danny de Vito a Juniorban.

- Tom – a kezét nyújtotta Tom felé, aki egy pillanatig csak zavartan bámulta a felé nyújtott kezet, végül megmarkolta – gratulálok, önnek egészséges kislánya születet!

A kézrázás vad ölelkezésbe csapott át, Tom pedig még Dr. Finklestein feje búbját is megcsókolta örömében, aki mindhiába próbált kiszabadulni a boldog apa szorításából.

- Várjon már Tom, kérem! Kérem!

- Ne haragudjon doki, de rám fért már a jó hír ennyi idegőrlő várakozás után.

- Attól tartok nem szolgálhatok csak jó hírekkel… - Tom arca ismét elsötétült, láttam ahogy kérdésre nyílik a szája, de képtelen egyetlen hangot is kiadni, ezért nekem kellett megkérdeznem, azt, amire mindketten tudni akartuk a választ.

- Hogy van Kim?

- Az állapota továbbra is válságos. Mint, ahogyan azt korábban is sejtettük, miután kivettük a babát, még jobban elkezdett vérezni, így pedig majdnem hogy képtelenség megtalálni az eredeti baj forrását. Egyszerűen mindenhonnan vérzik, már rengeteg vért is kapott, a szíve pedig egyre gyengébb. Továbbra is megteszünk, minden lehetségeset, amíg csak ő fel nem adja a harcot! Én magam reménykedem a legjobbakban, ugyanis a legtöbb ilyen esetben az anya már sokkal korábban meghalt. Kérem, hogy önök se adják fel!

- Soha! - válaszoltuk szinkronban.