Epilógus

1.

Három hetet kellett kórházban töltenem, mialatt az orvosoknak kétszer kellet megműteniük, az átélt tragédia miatt, pedig rendszeresen meglátogatott egy agyturkász, akinek a szabadon bocsájtásomkor alkalmassá kellett nyilvánítania a gyermeknevelésre. Nevetséges volt, ahogy azt kellett taglalnom, hogy cserélek pelenkát a gyerekemen, aki ráadásul lassan előbb jár budira, mint kakál pelenkába. Persze megkérdezte, mit teszek, ha sír, ha lázas, ha elesik, ha homokot nyel, ha hasmenése van, ha nem akar fürdeni, ha hisztizik, stb. Persze közben mindvégig próbált felbosszantani, mert meggyőződése volt, hogy némi agressziót mutatok a történtek után, és ezt be is akarta bizonyítani, ami majdnem sikerült is, mert hogy nekem meg az volt a meggyőződésem, hogy az a nő még életében nem látott nemhogy gyereket, még kölyök macskát, sőt ebihalat sem.

Utólag tiszta képtelenségnek tűnik az egész, még Kim halála is. És nagyon sok dolog nem megy ki a fejemből, például, amiket Tom a fejemhez (fejünkhöz) vágott, vagy a cetlik, amikről a rendőrök megállapították, hogy valóban Kim kézírása, és az alak, akit az elájulásom előtt láttam. Olyan volt mintha Kim lett volna, és nagyon sokáig azt hittem, hogy csak képzelődtem, de aztán, ahogy egyre több dologra fény derült, világossá vált számomra, hogy az események csak akkor nyernek értelmet, ha azok mögött valóban ő állt. Mert a cetlik csak az első furcsaságnak számítottak a sorban. A halottkém például megállapította, hogy Tom félrenyelte egy korty whiskey-t és abba halt bele, a vallomásomra pedig ráfogták, hogy képzelődtem a vérveszteségtől, pedig én tudom, hogy nem így történt. Dr. Ramirez pedig állította, hogy sms-ben kértem tőle segítséget, ezért küldött mentőt értem, és csak ezért sikerült túlélnem. Ugyanakkor én pontosan tudom, hogy nem voltam olyan állapotban, hogy kedves üzeneteket pötyögjek a mobilomba, ami mellesleg az autóban maradt, hogy mentsenek meg. Ráadásul a helyiek körében köztudott, hogy a hegyen Jack vegyesboltjától fölfelé nincs hálózati lefedettség.

De persze a napok múlásával szépen lassan én is kezdtem elhinni, hogy minden úgy történt, ahogy az a rendőri jelentésben állt, végül pedig megfeledkeztem minden részletről, melyekre a legelső napokban még kristálytisztán emlékeztem. Egy részben kitalált történet hiteles szereplőjévé váltam.

2.

Azonban néhány hónappal a kórházi elbocsájtásom után újra eszembe jutott minden. Olyan tisztán láttam magam előtt az eseményeket, mintha éppen akkor, és éppen ott élném át őket.

Emlékszem egy szombati napon történt kora reggel. Éppen mosogattam, és a konyhaablakon át figyeltem Katiet, aki odakint játszott az ősz színpompájában tündöklő udvaron a színes falevelekkel, ám egyszer csak felállt és határozottan elindult a veranda felé. Először arra gondoltam, hogy megunta a játékot, és már szeretne inkább bejönni, de aztán láttam, hogy nem sokkal a terasz előtt megállt. A kerti garnitúra felé fordult, és olyan volt, mintha beszélgetett volna valakivel, de hiába támaszkodtam fel a mosogató szélére és hajoltam közelebb az ablakhoz, nem láttam semmit. Aggódni kezdtem, megtöröltem a kezemet egy konyharuhába és elindult az udvarra. Katie ekkor már egészen közel állt az asztalhoz, és pá-pát intett.

- Kinek intesz pá-pát kicsim? - a kérdés, amolyan anyai megszokás volt, hiszen Katie azelőtt még soha egyetlen szóm sem szólt,  addig a napig.

- Őrnangyalnak...őőőrnangyalnak... - lebiggyedt a szája, mert nem sikerült elsőre kimondania, amit szeretett volna, de én már így is nagyon büszke voltam rá.

- Egy őrangyalnak? - nagy bőszen bólogatni kezdett, majd mosolyogva hozzátette:

- Elmegy messzibe. - Elpityeredett, és ettől én is nagyon szomorú lettem, pedig milyen boldog voltam, hogy az én drágám végre megszólalt, pont úgy, ahogy a doktornő mondta: "úgy, mint a vízfolyás".

- Semmi baj kicsim, biztosan visszajön még.

- NEM - és ezt nagyon határozottan állította, annyira, hogy pityeregni is elfelejtett.

- Honnan tudod?

- Kim mondta. - A válaszára megdermedt körülöttem a levegő, és majdnem biztos voltam benne, hogy félrehallottam, amit mondott.

- Kicsoda szívem?

- Hát az őrnangyal...