Kim – Befejező rész

1.

A faház csupán négy helyiségből állt, két szobából, egy fürdőből, és egy nappali-konyhából. Tom most megállás nélkül a nappali nem olyan régen újralakkozott deszkáit rótta, kezében egy üveg Johnnie Walkerrel. Még tavaly találták ezt az üveget a bátyjával, Scottyval, amikor minden szobában felszedték, majd újra lerakták a padlót. Az előző tulajdonos valószínűleg nagy becsben tartotta ezt a negyven féle whiskeyből precíz eljárás során előállított nedűt, ha azt a padlózat alá rejtette. Persze Tom rögtön fel akarta bontani, és megkóstolni, de Scotty szerint nem azt érdemli, hogy ennyi körültekintő rejtőzködés után szomjas disznó módjára magukba töltsék az egészet. Akkor a testvére azt javasolta, tegyék vissza a padló alá, és megígérte, hogy amint lesz valamilyen nagyobb esemény a családban, előveszik, és együtt megisszák. Pofás kis zugot alakítottak ki az üvegnek az egyik léc alatt, gondolva azokra az időkre is, amikor valamilyen más, a világ szemeit magán nem kívánó dolgot szeretnének elsuvasztani valahová. Aztán persze mind a ketten megfeledkeztek róla, habár Tom emlékezett rá, hogy egyszer elmesélte ezt a különös történetet Kimnek, amikor a lány egy kisebb vagyont talált az egyik ezer éves farmerjának hátsó zsebében.

Az üveg kurta nyakát most Tom ujjai fonták körbe, a kupak az egyik szék alatt hevert, Tom pedig nem vette a fáradságot, hogy felvegye. Elvégre minek? Úgyis kiissza az egész üveggel, hiszen Kim úgyis ezt akarja!

Mikor aznap délelőtt belépett a fényről a faház árnyékos, dohos nappalijába, a jó öreg Johnnie már ott várakozott az asztalon. Mintha csak így rendezték volna meg, mintha az a valaki, aki odaállította az üveget, pontosan tudta volna, mikor érkezik meg. Ugyanis a nap csak délelőtt tizenegyig süt a háznak ennek az oldaláról, így amikor az ember benyit az ajtón a napsugarak mohón végigfutnak az étkezőasztalon egy falat családi mosoly után kutatva. Ezúttal azonban a sugarak nem kuncogó gyerekeket leltek, akik alig bírtak a vérükkel a hosszú úton az ebédig, hanem ezt az átkozott üveget.

Amikor Tom belépett, a nappali világosság megcsillant az üveg oldalán, így ez volt az első dolog, amit megérkezésekor észrevett. Kiejtette kezéből a táskát, melyben csupán néhány napra elegendő ruhát pakolt, és elindult az asztal felé. Úgy látszott, hogy a whiskey az üvegben olyan sűrű, mint a méz, sőt a színe is pontosan ugyanolyan aranysárga volt, mint egy befőttesüvegbe zárt akácméznek. Már az ízorgia gondolatára megnedvesítette az ajkait, és azonnal tudta, az első dolga az lesz, hogy kiül a gangra a nagyapjuk régi hintaszékébe – amit Scotty hozatott fel idáig, mondván, hogy itt méltó helye lesz – és megiszik egy pohárral ebből az isteni nedűből. Amikor azonban még közelebb lépett, észrevette, hogy fekszik valami az üveg mellett, egy négyzet alakú sárga papírdarab kanyargós betűkkel. Egy kézírással, melyet már olyan jól ismert, és melyen csupán ennyi állt:

Az utolsó nap egy italra.

A cetlin nem volt aláírás, de nem is volt rá szükség, hogy tudja, az üzenetet Kim hagyta. Azonban Kim halott – akkor is, ha erről újra, meg újra meg kellett győznie magát – és csak egyetlen ember van, akinek elárulta, hogy idejön…

 2.

Sarah észre sem vette, hogy bekanyarodott a ház kocsifeljárójára és leállította a motort, csak ült mereven a volán mögött a garázs fehérre mázolt ajtaját bámulva, és valahol teljesen máshol járt. Bezárkózott az elméjébe, mintegy védekezésképpen, hátha megállíthatja az időt, amíg kitalálja, hogyan tovább. A műszerfal órája sípolt egy rövidet, majd tíz órára váltott.

                                                                          3.               

Katie szinte abban a percben felébredt, ahogy Sarah Volvója eltűnt a sarkon, és dobhártyaszaggató sírásba kezdett. Angie számított rá, hogy a kislány nyűgös lesz ébredés után, mégis meglepődött Katie viselkedésén, mert nem volt megszokott tőle, hogy ilyen hangosan, és rúg-kapálva sírjon. Minden esetre elvégezte az ilyenkor szokásos teendőket. Felvette a kislányt és a fürdőszoba felé vette az irányt. Mikor belépett az ajtón, Katiet szorosan a bal oldalához fogta, majd az így üresen maradt kezével előkotort egy tiszta törölközőt a tükör melletti szekrény legalsó polcáról, ami igen jó koordinációt igényelt, ha közben nem akarta fejre ejteni a gyereket. A törölközővel a kezében lecsukta a mosógép tetejét, majd ráterítette és eligazgatta rajta azt. Erre a rögtönzött pelenkázóra fektette a kislányt, levette róla a nadrágot, kikapcsolta a body-ját, majd az oldalán összekapcsolta, végül pedig megszabadult a pelenkától is. Megnyitotta a zuhanyt a kád felett, beállította a vizet, hogy az ne legyen se túl hideg, se túl meleg, majd a karjára vette a még mindig üvöltő Katiet és a kád fölé tartotta. 
Angie úgy tartotta, felesleges pénzkidobás megvenni azt a rengeteg törlőkendőt, amik végül úgyis mind a kukában végzik, és amik végső soron szükségtelenek. Bármiféle mocsokra a víz és szappan a gyógyír. Miután végeztek száraz pelust adott a kislányra, bevitte a nappaliba, és leültette a nappali szőnyegére. Angie odapakolta elé a játékait, hogy lefoglalja magát, amíg ő rögtönöz neki valamiféle tízórait, de láthatóan Katiet csak az érdekelte, hogy minden erejét belefektesse keserves sírásába.

Később enni sem volt hajlandó, és Angie hiába próbálta a falatokat a szájába tömködni egy műanyag kiskanállal, minden tányérból vett kekszes almapürédarab a padlószőnyegen végezte.

- Befejeztük kisasszony! Én ugyan nem fogom a fél napot azzal tölteni, hogy kitaláljam mi bajod! Tiszta pelusban vagy, kaptál enni, kaptál inni, megkaptad a játékaidat is, úgyhogy azt hiszen, én itt már többet nem tehetek! – dühösen kivette a gyereket az etetőszékből, amit még Sarah felejtett ott egy alkalommal, és visszarakta a kislányt a szőnyegre a játékai közé.

- Tudod drágaságom, egyáltalán nem értem mi van veled. Mindig olyan jól szoktál viselkedni, akkor is, ha Sarah hosszabb időre nálam hagy. Talán túl sok idő telt el, mióta nem láttál? Talán nem ismersz meg?

4.

De Katie nagyon is jól emlékezett Angiere. Megismerte a hosszú hajáról, és arról a rossz szagról, ami mindig körüllengte, és amit a mama úgy hívott cigi, bár fogalma sem volt róla, hogy az micsoda. És ő nagyon szerette volna elmondani Angienek, hogy mi bántja, de valahogy nem tudta megfogalmazni azt az érzést, amit a mellkasában és a pocijában érzett. Hasonlított ugyan arra, amikor éhes volt, vagy, amikor a mami elvette tőle a mackóját evés és pancsizás előtt, mégsem volt ugyanaz. Pár szót is ismert már, és abban is majdnem biztos volt, hogy ha megpróbálkozna vele, hangosan is ki tudná őket mondani, azonban a hiányérzet fogalmát majd csak évek múlva fogja megtanulni.

Tudta, hogy a mami elment, és nem volt ezzel semmi baj, hiszen máskor is elment már, és olyankor a Nagyival, vagy Angievel maradt, vagy nagyon ritkán azzal az édeskés illatú lánnyal, akinek folyton mozgott a szája, mintha mindig falna valamit, de a végén a mami mindig visszajött érte.

Belecsimpaszkodott a kanapéba, ami puha volt, és könnyen meg is tudta rajta markolni a huzat szövetét, elkezdte magát húzni fölfelé, végül felállt. Már egyedül is fel tudott állni, de most valahogy furcsán érezte magát, és tudta, hogy nem sikerülne. 
Körül szeretett volna nézni, de a sírástól mindent homályosan látott. Elengedte hát a kanapé huzatát, és mindkét apró kezével dörgölni kezdte a szemét. Egy kis idő múlva már jobb volt, majdnem belátta az egész szobát, csak azt nem láthatta mi van a kanapé mögött. Totyogó lépésekben elindult hát, hogy megkerülje. Senki sem volt odaát, és akkor Katie megértette, hogy amit érez, abból fakad, hogy az őrangyal, aki vigyázni szokott rá, most nincs ott vele, pedig mindig ott szokott lenni, amikor a mami magára hagyja. Biztos volt benne, hogy a mami csak azért meri egyedül hagyni, és másokra bízni őt, mert tudja, hogy az őrangyal ott van vele. Hiszen a mami mondogatja mindig, hogy őrangyalok vigyáznak rá.

Csalódottan lehuppant a kanapé sarkára, és újra sírni kezdett, ám ekkor egy alak lépett át a bejárati ajtón, egy alak, akit már a játszótér végéből is felismert, az őrangyal volt az, aki azért jött, hogy megnyugtassa, és elmondja, hogy most a maminak nagyobb szüksége van rá.

5.

Majdnem szívrohamot kapott, amikor a telefonja megszólalt a táskájában. A műszerfal órájára pillantott, ami tíz harminckettőt mutatott, de így sem tudta volna megmondani mióta ül a kocsiban, néma csöndben, a gondolataiba merülve.

- Haló!

- Sarah, maga az?

- Igen. Ki beszél?

- Dr. Ramirez vagyok. Sikerült már beszélnie Tommal?

- Még nem, előbb leraktam Katiet egy barátomnál.

- Ó, értem. Nos, akkor majd hívjon, amint beszélt vele.

- Nem felejtem el doktor úr! – majd köszönés nélkül megszakított a hívást.

A beszélgetés magához térítette réveteg állapotából, kiszállt a kocsiból, elindult a ház felé, és ahogy belépett az ajtón, rögtön tárcsázta Tom számát. Azonban egy kedves női hang pillanatokkal később közölte vele, hogy sajnálja, de a hívott szám átmenetileg nem kapcsolható, mert a hálózaton kívül tartózkodik.

- Mesés!

Pontosan tudta, hogy ez azt jelenti, hogy ha meg akarja tudni, mi van Tommal, vissza kell ülnie a kocsiba és fel kell furikáznia a hegyre. És bár egy cseppet sem fűlött hozzá a foga, emlékeztette magát, hogy Tom mégis csak Katie apja, és az a leghelyesebb, ha megbizonyosodik róla, hogy a férfi jól van.

Az emeleti hálószobába ment, kinyitott a gardrób ajtaját, előkapott belőle egy kényelmes farmert és egy szürke pólót, I love cookies felirattal. Miután felvette őket, előtúrta a szekrény aljából a régi edzőcipőjét, belebújt, felkapta a sötétkék Puma melegítő felsőjét az ágyról és elindult a földszintre. Felmarkolta a táskáját a kis kávézóasztalról, ami a nappali a bejárathoz közeli felén állt, de egy kis gondolkodás után mégis visszatette. Előkotorta belőle a telefonját, az iratait és a kocsikulcsot, utóbbi kivételével mindent a farmerja zsebébe gyömöszölt, és kilépett a hűvös tavaszi napsütésbe.

A slusszkulcs már az indítóban volt, amikor két hosszút pittyent a telefonja. Tisztában volt vele, hogy már régen úton kellene lennie, ezért idegesen, kapkodva próbálta meg előásni a készüléket szűk nadrágja zsebéből, amitől a művelet csak még tovább tartott. Mikor rápillantott a kijelzőre, azt hitte, hogy a mobilja megbolondult, mert a kis sárga boríték alatt csupa kriksz-kraksz állt, ugyanakkor úgy gondolta, az üzenetből megtudhatja, kitől jött, ám abban csak ennyi állt: Ne indulj el!

Olyan rövid időre, míg egy gondolat átsuhan ez ember eszén, ráncba gyűrődött a homloka, de aztán kisimult, és a beindította az autót.

6.

Miután üzenetet hagyott Sarahnak, Tom gondolkodás nélkül félresöpörte a cetlit az asztalról és felbontotta az évek óta a padló alatt érlelt whiskey-t. Nem volt valami nagy piás, és meglehetősen ritkán ivott töményet – inkább az egy pohár bor, egy szem Xanax híve volt, mert az olcsón, és biztosan kiütötte egy időre – ezért az üvegből felszabadult alkoholgőztől kissé felköhögött. Oda se neki – gondolta – az első pohár után úgysem érzem majd az ízét. Időközben azonban a pohár elmaradt.

Kilépett a gangra, de még nem ült bele a nagyapja hintaszékébe úgy, ahogyan azt tervezte, csak állt egyhelyben, bámulta a hegyeket, és a látképük mögé bukó kék eget, mely olyan gyönyörűen tündökölt, akár egy fejéra állított virágzó búzamező. A látóhatárt pásztázva megakad a szeme egy gyümölcsfán a poros bekötőút túloldalán. Tavaly hozott először gyümölcsöt, és az apró barackok nem voltak valami finomak, de persze nem is emberi fogyasztásra szánták őket. Kim pár hónappal azután ültette ezt a fát, és távolabb sok másikat, hogy ideköltöztek a városba. Scotty ugyanis folyton panaszkodott, hogy az átkozott madarak tönkreteszik a szőlőtermést, de nem akarta permetezni őket, mert állította, hogy a spanyol borok azért olyan zamatosak, mert nem mocskolják be a termést vegyszerekkel. Kim akkor javasolta neki, hogy kicsit távolabb, különböző helyeken ültessenek illatozó gyümölcsfákat, amik elvonzzák a madarakat a telekről. És igaza lett, mert az előző évben valóban kevesebb szőlő ment tönkre, ettől pedig Scotty nagyon boldog volt.

Maga elé képzelte Kimet, ahogy éppen meglocsolja a fát, és álmodozva figyeli, ahogy a száraz föld mohón elnyeli az éltető vizet. Erre a gondolatra aztán meghúzta az üveget, mielőtt ismét eluralkodna rajta az égető fájdalom, amit meghasadt szíve öntött magából.

Az első korty égette a torkát, érezte, ahogy a tüzes whiskey végigkúszik a nyelőcsövén, átmelegíti az ereket a mellkasában és, ahogy a kellemes forróság megérkezik a gyomrába. Elvette az üveget a szájától és a magasba emelte. A whiskey, ha lehet, most még aranylóbb színben úszott, ahogy Tom a ház mögött lassan eltűnő Nap felé emelte.

- Egészségedre drágaságom! – azzal ismét a szájához emelte a jó öreg Johnniet.

7.

Valami őrült forróság volt a kocsiban, ezért Sarah kénytelen volt mindkét oldalsó ablakot félig leengedni. Az egy órás út, főleg egyedül, egy végtelen utazásnak tetszett, ezért nem sokkal az indulás után bekapcsolta a rádiót, ám nem sokkal később meggondolta magát, és mégis kikapcsolta.  A The Beatles Hello Goodbye című száma szólt. Ekkor gondolt rá először, hogy vissza kellene fordulnia.

8.

Az üvegben már csak néhány korty maradt, Tom pedig már átesett minden érzésen, amin a tinédzserek alkoholmámorban úszva egy őrült szombat éjszakán, mielőtt egy sikátorban kidobják a taccsot.

Először úgy gondolta, felhívja Saraht, bocsánatot kér, és megkéri, hogy jöjjön érte. Aztán arra gondolt, hogy mégis csak jobb lenne személyesen bocsánatot kérni, de megállapította, hogy már túl sokat ivott ahhoz, hogy visszavezessen a városba, hát úgy döntött, idefent tölti az éjszakát. Unalmában aztán újra meg újra meghúzta az üveget. 
Valamikor azután kezdett sírni, hogy a bódító ital második decije is megpihent a gyomrában. A zokogás az ő fejében órákig tartott, valójában azonban a Nap alig haladt tovább az égen, immár a telek, és a faház másik oldalán, mire abbahagyta. Ezután dühös lett, és elkezdte torka szakadtából a legmocskosabb szavakat üvölteni az ég felé, amik csak eszébe jutottak. És amik kimerültek a jó kurva anyád, a rohadj meg, és a baszd meg-ben. Miután valamelyest lecsillapodott, és talán ki is józanodott, kezdte mókásnak találni a helyzetet. Kinyitotta a fészert a faház végében, melyet három lakat és három öklömnyi vastagságú lánc tartott zárva, félrehajította a padló közepén a kopott szőnyeget, és felnyitotta az alatta rejlő tolózáras ajtót, mely mögött egy 16/70-es kaliberű IZS-27 E bock sörétes vadászpuska pihent. Kivette a fegyvert a helyéről, gondosan letörölgette egy olajtól piszkos ronggyal, amit a munkapadon talált, felvette a földről Johnniet, majd mindent tárva-nyitva hagyva elindult a gang felé.

Végül is csak a nagyapja hintaszékében kötött ki egy kevés whiskey-vel a kezében, amit most a szék mellett álló asztalkára állított. Az ujját a ravaszra tette, a jobb válla és a kulcscsontja közé támasztotta a puskát, a rászerelt távcsőben megkereste a legközelebb röpködő madarat, célzott, majd lőtt. A madár pedig megtette utolsó, élettelen röptét.

Tom úgy érezte jobb elfoglaltságot aligha találhatott volna magának. Mióta lelőtte az első istenverte madarat, még tízenkettőt szedett le, és csak négyet tévesztett el. Mikor azonban ismét lövéshez készült volna, egy autót hallott meg közeledni. A puskát az út felé irányította, majd belepillantva a keresőbe megpillantotta Sarah Volvóját az úton.

-  Na, ez lesz csak az igazi móka! – széles vigyorra húzta a száját, majd kiitta az utolsó adag whiskey-t is az üvegből.

9.

Sarah akkor gondolt rá másodszor, hogy vissza kellene fordulnia, mikor meglátta Tomot komótosan lesétálni a gangról, fegyverrel a kezében.

10.

A szíve a torkában dobogott, és most már biztosan tudta, hogy nem szabad kiszállnia az autóból, helyette mielőbb vissza kell fordulnia, aztán meg kell állnia Jack vegyesboltjánál, és fel kell hívnia a rendőrséget, aztán Dr. Ramirezt. Valamiért mégis úgy döntött, hogy kiszáll, és úgy tesz, mint, aki csak beszélgetni jött ide. De a gondolatra hirtelen összezavarodott. Csak úgy tesz? Miért, hát nem ezért jött?

- Héj Tom! Mondd, nincs már túl késő a vadászathoz? – felvette a legmegnyerőbb mosolyát, és teljes szívéből remélte, hogy az nem csak egy ijedt fintorként torzítja el az arcát.

- Attól függ, mire vadászik az ember! – arcizmai beteges vigyorrá rendeződtek, ami Sarah-t sokkal inkább emlékeztette egy állat vicsorgására. Ennek ellenére, kitartva a mosolyát, közelebb lépett és megkísérelte könnyed hangnemben folytatni a csevejt.

- Zaklatott volt a hangod a telefonban, ezért gondoltam jobb, ha rád nézek, hogy minden rendben van-e.

- Ó, rendben van. Nagyon is rendben. Főleg most, hogy te is megtisztelsz a jelenléteddel. – a hangja most valahogy más volt, talán mélyebb és nyugodtabb, Sarah nem tudta pontosan megállapítani, minden esetre olyan rémisztően hangzott, hogy végigfutott tőle a hátán a hideg.

- Meg kellene beszélnünk, amit az üzenetben mondtál! Miért gondolod, hogy szórakozom veled?

- Szóval beismered?

- Mit? Nem! Csak azt mondtad, nem vicces, és én azt gondoltam, hogy…

- LESZAROM, HOGY MIT GONDOLTÁL TE RIBANC! Tudom, hogy te csinálod, és most ideje abbahagyni! És tudod mit? Én majd teszek róla, hogy abbahagyd!

- Mi lenne, ha letennéd azt a puskát és elmondanád, mi a fene van!

- Tudod te azt nagyon jól! És most már én is tudom! És véget vetek neki, mielőtt az őrületbe kergettek!

- Kergetünk?

- NE NÉZZ HÜLYÉNEK!!! – nyáldarabok fröcsögtek hullócsillagok módjára szanaszét a levegőben minden alkalommal, amikor a férfi felemelte a hangját. – Te és Kim! Hiszen együtt terveltétek ki! De mondd csak bátran, ha tévedek!

- Te megőrültél Tom! Kim halott! Érted? HALOTT!! – az utolsó szó még néhány pillanatig visszhangzott a völgyben, azután újra csend lett, és csak a madarak énekét lehetett hallani az erdőből.

- Egyáltalán nem vagyok őrült, sőt pont, hogy most jött meg az eszem! Mert tudod az az igazság, hogy nem láttam őt holtan, nem láttam azt sem, hogy eltemetitek, szóval akár életben is lehet.

- Nevetséges vagy, remélem, tudod! Te átkozott seggfej!! Te gerinctelen, MOCSKOS, UNDORÍTÓ FÉREG!! Hogy MERÉSZELED bemocskolni az emlékét?

- Most aztán már ELÉG! HALLOD?? ELÉG EBBŐL A SZÍNJÁTÉKBÓL!

- Tudod mit? Te őrült vagy, szóval csinálj itt a hegyek között azt, amit csak akarsz, gyárts elméleteket, készíts terveket Kim hollétének felderítésére, LESZAROM! De én most lelépek.

Ezzel megfordult…

11.

Ezzel megfordultam, és elindultam az autó felé, de Tom egyáltalán nem akarta, hogy elmenjek.

- Ha megteszel még egy lépést, lelőlek te szuka!

A vállam mögött hátrapillantottam és láttam, hogy Tom célba vett. Először nem hittem, hogy valóban képes lenne lelőni, de aztán megláttam valamit a szemeiben. Több volt, mint őrület, fájdalom, vagy végső elkeseredés, valami más volt, valami új, amit eddig én még sohasem éreztem, és még sohasem láttam valaki más szemében sem. Az a valami pedig kidüllesztette, és vérben forgatta Tom szemeit, és tudtam, hogyha Tom nem is, az a valami nem fog habozni, hogy meghúzza a ravaszt, Tom pedig akár mennyit ivott is, nem fogja eltéveszteni a célirányt.

Lassan megfordultam, és önkéntelenül felemeltem a kezeimet, ahogy a gyanúsítottak teszik a krimi filmekben, mikor a zsaruk őrizetbe veszik őket.

- Csak mondd meg, hogy mit akarsz tőlem! Hogy mit vársz tőlem!

- Az igazat!!! – egy pillanatig csak álltunk ott, mereven bámultuk egymást, és mindketten arra a vártunk, hogy a másik megszólaljon, amikor ismét egy közeledő autó hangja törte meg a csendet. Egy zöld pick-up közelített a telek felé a bekötőúton.

- Befelé!

- Mert ha nem? – Nem válaszolt, helyette meghúzta a ravaszt. A golyó néhány centivel mellettem húzott el, és a Volvo oldalába fúródott. Ily módon megbizonyosodhattam, hogy Tom nem fog habozni, ha végeznie kell velem, így hát szó nélkül elindultam a bejárat felé. Mikor Tom mellé értem, megragadta a karomat és beráncigált az étkező/nappaliba.

- Ülj le! – Valósággal lefagytam. Hallottam ugyan, hogy Tom beszél hozzám, de a szavak jelentése már nem jutott el a tudatomig.

- Nem hallod?? Azt mondtam, ÜLJ LE! – Közben megcibálta a karomat, amitől magamhoz tértem a kábulatból, és engedelmeskedtem. Leültem az asztal végébe, a Tomtól legtávolabb eső székre, és arra gondoltam, hogy ez az utolsó szék, amin ebben az életemben ülök, hogy soha többé nem fogom látni a lányomat, és furcsa módon még amiatt is bűntudatot kezdtem érezni, hogy nem leszek ott a jövő keddi dedikálásomon. Aztán arra gondoltam, hogy az egyetlen módja annak, hogy kijussak innen, ha meggyőzöm, vagyis, ha újra sikerül meggyőznöm Tomot arról, hogy Kim halott.

Az ablaknál állt, de amint a pick-up elhajtott a Volvóm mellett, visszaengedte a függönyt a helyére és felém fordult.

- Tudod Sarah, bármit is mondasz, nem fogsz tudni újra meggyőzni arról a sok sületlenségről, amit az évek alatt megpróbáltál belém sulykolni. Te voltál az egyetlen, aki tudta, hogy ma idejövök, és talán volt is időd idejönni, mielőtt ideérek, elővenni azt a régi üveg whiskey-t, de tudod a cetlin, azon a KURVA CETLIN, ami itt volt az üveg mellett az asztalon, azon nem a te kézírásod állt! De nem ám! Az a kézírás Kimé! Tudom, mert már jól ismerem! Ahogy azt is csak tőle tudhattad, hogy hol találod azt a kibaszott üveg Johnnie Walkert! Szóval…szóval most már kár bármit is tagadnod. Tudom, hogy Kimmel azóta összejátszottatok, hogy elköltözött tőled, nem sokkal azután, hogy engem megismertem. Értem én! Arra gondoltatok, jó kis móka lesz kibaszni velem, és majdnem sikerült is, csupán óvatosabbnak kellett volna lennetek azokkal a KURVA CETLIKKEL!! ÉRTED???

Erre nekem nem volt mit mondanom. Hiszen, mit is mondhattam volna egy embernek, aki elhiszi azt a sok képtelenséget, amit összehord. A cetlik, meg a kézírás, egyértelműen csak a bűntudata szüleményei, de bármit is mondok, vagy teszek, Kim kézírását fogja látni minden darab papíron, akkor is, ha azokon egyetlen tollvonás sem áll.

- VÁLASZOLJ TE RIBANC!! VÁLASZOLJ!!! – Olyan közel hajolt hozzám miközben üvöltött, hogy tisztán éreztem a gyomrából felszökő whiskey, gyomorsavval keveredett szagát, amitől felfordult a gyomrom. Az arcbőrömet sorra érték az apró nyálcseppek, összeszorítottam hát a számat és a szemeimet, hogy legalább ott ne érjen el ez az ocsmány váladék. Akkor jöttem rá, hogy gyűlöltem Tomot attól a perctől kezdve, hogy besétált az életünkbe, és hogy valójában azóta egy percre sem szűnt meg ez az érzésem iránta, csupán elfojtottam, eltemettem jó mélyre, mert ez volt az, amit Kim elvárt tőlem, én pedig bármit megtettem volna érte.

Mindegy volt hát, hogy válaszolok e, vagy sem, mert tudtam, hogy ha alá is támasztom a képzelgéseid, mérgében belémereszt legalább egy sörétet, ezért aztán, inkább a végső kinyilatkoztatás mellett döntöttem.

- Baszd meg! Baszd meg! BASZD MEG! Ez a véleményem! Egy idióta barom vagy, úgyhogy baszd csak meg! Ha te komolyan elhiszel minden egyes szót, abból, amit itt állítasz, akkor neked elmegyogyóban a helyed ember! Kényszerzubbony kell neked, meg egy halom nyugtató TE SEGGFEJ, nem némi pihenés a hegyi levegőn! Egy istenverte agyalágyult barom vagy, aki a saját elmebaját azzal magyarázza, hogy a halott felesége viccet akar csinálni belőle! Neked elment az eszed! HALLOD? ELMENT AZ… - gyerekkorom óta nem kaptam akkora pofont, ráadásul annyira váratlanul ért, hogy két helyen is elharaptam a számat. A szájüregemet lassú csíkokban patakzó vér töltötte meg, a nyelvemet szinte marta a sós fémes íz, ugyanakkor megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy Tom nem a ravaszt húzta meg. De talán a következő alkalommal nem lesz ilyen kíméletes.

- Komolyan meg akarod gyilkolni az embert, aki két éve neveli a lányodat? Na és, ha visszamész, mit mondasz Angienek, hol vagyok? Azt hiszed, elhiszi majd neked, hogy én küldtelek Katieért? He, te barom? – köpnöm kellett volna, de nem tettem, mondtam tovább a magamét, a vér pedig utat talált magának a szám egyik sarkában, először csak buborékokban, majd engedelmeskedve a gravitáció hívásának. – Az a te bajod, hogy nem gondolkodsz! Hagynod kellett volna, hogy elmenjek! De persze most már túl késő, mert egy AGYATLAN BAROM VAGY, aki nem gondolkodik, és tudod, mindenképpen lecsuknak, ha elengedsz azért, ha megölsz azért. – lejjebb vettem a hangerőt, mert bár Tom nem szólt semmit, az a valami a szemeiben nőni kezdett, és ez nekem nagyon, de nagyon nem tetszett – Annyi a különbség, hogy ha elengedsz, lesz, aki tovább nevelje a lányodat, amíg te a sitten rohadsz. Ide figyelj Tom! Ő az egyetlen, akire gondolnod kell! Nem számítok se én, se te, tudod jól! Csakis ő! Mindketten szeretjük, mert biztos vagyok benne, hogy te legalább ugyanúgy szereted, mint én, ha nem is pont ugyanazon a módon. Úgyhogy vedd a fáradságot kérlek, és gondolj arra, hogy mi lesz vele ezután. Nagyi nem él örökké! Sőt valószínűleg hamarosan követi Kimet odaátra, úgyhogy Katienek senkije sem marad! Hát ezt akarod?? Tom, tényleg ezt akarod??

- Tényleg olyan naivnak nézel, hogy meghat ez a kis beszéded? Azt hiszed, ha már rájöttem, hogy felültettetek, hogy ki akartatok készíteni, akkor nem gondolok majd arra a lehetőségre, hogy Katie talán nem is az én lányom? Mert ez az igazság ugye? A leghalványabb közöm sincs ahhoz a fattyúhoz!

Tom utolsó mondatátó az egész szituáció annyira irreálisnak tűnt, hogy kitört belőlem a nevetés. Arra gondoltam, ha ez a kandikamera volna, most kellene előbújnia a stábnak, és egy jót röhögniük rajtam. Közben persze tudtam, hogy mindez, ami itt történik körülöttem az a rémes valóság, hogy Tomnak a szemem láttára megy el az esze, hogy valóban vér, ami hosszú nyálcsíkokban a padlóra ereszkedik, és hogy hamarosan meg fog ölni.

- Te meg min nevetsz? – megrázott, de én csak kacagtam tovább, mintha már nekem is megbomlott volna az elmém – MI A FASZON NEVETSZ? – rázott és rázott tovább, közben az arcomba üvöltözött, de engem már nem érdekelt, mert olyan jóleső volt a nevetés, hogy nem hatott meg az őrült kiabálása, hogy valójában már nem is hallottam miket kiabál.

12.

Az őrangyal átlépett az ajtón, Katie mosolyogva intett utána, a rádióban pedig ismét megszólalt a The Beatles Hello Goodbye című száma.

13.

Hirtelen forróság öntötte el az oldalamat, a vad kacaj, ami addig vég nélkül szakadt fel belőlem, elhalt. Felnéztem Tomra, aki pár méterre tőlem állt kezében a vadászpuskával, lábainál egy üres, piros söréttel. A szürke I love cookies feliratú pólómat lassú ütemben uralma alá vonta a vérem, mintha csak frissen főzött eperlekvárt borítottam volna magamra. A golyó pedig égetett. Édes Istenem, mennyire égetett! Rászorítottam a kezeimet a sebre, de nem segített, és ahogy a terjedő vértócsát figyeltem az jutott eszembe, hogy ennek a pólónak bizony már annyi, Nagyi egyetlen fortélya sem szedi ki belőle ezt az ocsmány foltot.

- Mi a fenét csináltál te SEGGFEJ? – A szemeiben már nem volt ott az a valami, sőt az, aki Tom volt, valamikor a lövés előtt pár másodperccel, teljesen összetört odabent. Nem tudtam mi történt vele, csak azt, hogy ha lakozott is benne valaha emberi lélek, az már nincs ott.

- Tom? – Nem válaszolt, csak meredt maga elé. Úgy tűnt mintha valakinek a szemébe bámulna, aki ott áll előtte, és akit én nem láthatok.

Próbáltam felállni, de túl gyenge voltam, elterültem a padlón, akár egy zsák krumpli, a szemeim pedig kezdtek nagyon elnehezülni, mégsem vettem le őket egyetlen pillanatra sem Tomról. Hosszú pillanatok teltek el, melyek számomra éveknek tűntek, mint azon az estén, amikor arra vártam, hogy Dr. Finklestein belépjen az ocsmány, narancssárga műanyag székekkel kirakott váróterembe.

Behunytam a szemeimet, csak egy percre, hogy erőt gyűjtsek, de aztán kinyitottam, mert tudtam, hogy ha elalszom, soha többé nem ébredek fel. Akkor vettem észre, hogy Tom arca életre kelt, de mintha nem kapott volna levegőt. Elkékült ajkai egy nagy kerek O betűt formáztak, a szemei még jobban kidülledtek, és tehetetlenül a földre rogyott. Már azt hittem megfullad, de aztán reszelős hangon beszívta a levegőt, kissé mintha visszatért volna az eredeti arcszíne, a szája is pirosabbnak tűnt, de aztán négykézlábra ereszkedett és ismét fuldokolva öklendezni kezdett. Először, csak néhány szagfoszlány hagyta el a száját, a levegőt megtöltötte az emésztetlen whiskey szaga, majd napvilágot látott az első deci, valamikor aranyló nedű.

14.

Az égető érzés, amit Tom az első kortynál érzett, visszatért, csak ezúttal a gyomrából indult és a szájában terpeszkedett el a forróság. Gyűlölt hányni, és borzalmasan érezte magát, de tudta, hogyha a jó öreg Johnnie kinn lesz, sokkal jobban lesz, aztán befejezheti, amit elkezdett. Azonban az első adag ital távozása után a nyelőcsövét egy másik, sokkal keserűbb, fojtogatóbb íz támadta meg. Alig bírta felöklendezni, és amint a szájába ért, már biztosan tudta, hogy az nem a jó öreg Johnnie, mert ennek a dolognak olyan íze és állaga volt, mint az iszapnak, alig bírta kiköpdösni, túl sűrű volt, ezért a fekete masszát úgy kellett kikaparnia a szájüregéből, hogy ismét rendesen nyelni tudjon.

- Sarah! Sarah!

Kinyitotta a szemét és látta Tomot a saját hányása felett térdepelni, ugyan nem teljesen tisztán, de azért jól látta. A szája körül fekete maszat volt, amit a férfi a kézfejével próbált letörölni két „Sarah” között.

- Hallasz engem Sarah? – zihált, mint aki máris elfáradt az okádásban, mert egész reggel azt csinálta.

- Sarah! Hallasz engem?

Sarahnak nem volt ereje válaszolni, de azért bólintott.

- Sajnálom! Tényleg sajnálom! Most már tudom, hogy nem tehetsz erről az egészről! – nehézkesen beszélt, mint, aki egy hosszú sprint után próbál szóhoz jutni. – Meg fogok halni, most már egészen biztos, de mielőtt megtörténik, el kell mondanom, miért teszi ezt velem. – Megint zihálni kezdett, aztán elállt a lélegzete, a feje először elvörösödött, majd ismét kezdte színét veszteni. Megrogyasztotta mindkét könyökét, közelebb hajolt a nem olyan régen rendbe hozott deszkákhoz és újabb fekete iszap-szerű anyagot hányt a padlóra. Mikor már úgy érezte, nem jön több, feltápászkodott és ráült a bokáira. Nagy levegőt vett, aztán, mintha mi sem történt volna, kis szüneteket tartva beszélt tovább.

- Gondolom emlékszel, hogy azt mondtam, Kim akkor zuhant le a lépcsőn, amikor az anyjával beszélt telefonon! – Sarah ismét bólintott – Tényleg beszélt aznap az anyjával, és nagyon csúnyán összevitatkoztak, de nem akkor esett el. Még ott volt a kezében a telefon, amikor újra megcsörrent, ő pedig azt hitte, az anyja hívja vissza, hogy bocsánatot kérjen, de valaki más volt az…

Tom hangja köhögésbe fúlt, ismét letenyerelt a padlóra és ugyanazt az undorító, bűzös okádékot hányta, mint korábban, ezúttal egy kis vér és whiskey társaságában. Mikor végzett, udvariasan megtörölte a száját, most az ingujjába, majd folytatta.

- Egy nővel beszélt a munkahelyemről, Lily Jankins-el. Párszor összefeküdtünk, és amikor szakítani akartam vele, megfenyegetett, hogy az egészet elmondja Kimnek, de én nem hittem neki! Ó édes Istenem, nem hittem neki!! – Tom zokogni kezdett, de a mondanivalóját azért nem hagyta félbe, csupán többször szakította meg egy levegővétellel. – Aznap Kim megtudta az igazat, de nem hitt a Lilynek, sírva és kiabálva jött le az emeletről, és bizonyára annyira ideges volt, és annyira sírt, hogy nem látta jól hova lép, és…és…és én nem tehettem semmit! Az egész az én hibám, és most megbüntet érte! Istenem Kim úgy sajnálom! Annyira nagyon sajnálom! – Újra köhögni kezdett, majd öklendezni, de ezúttal a sűrű fekete mocsok megállás nélkül tört fel a gyomrából, és a beleiből, szétmarta a nyelőcsövét és a nyálkahártyát a szájában, és mintha Sarah látta volna, hogy a fogait is kihányja. Most már nem csupán egyszerű fekete iszap ömlött belőle, hanem valami meghatározhatatlan elegye az iszapnak, a vérnek, a whiskeynek, és más testnedveknek, gyomortartalmaknak és szöveteknek. Tom vadul szívta be az orrán a levegőt, az arca eltorzult, a szemeit szorosan becsukta, borostás arcbőrén patakokban folyt a könny. Kis idő múltán ugyanaz az anyag ömleni kezdett a füléből, és az orrából is, Tom pedig már képtelen volt lélegezni. Amikor már fuldokolt, az oldalára borult, tenyerével szétkente a sűrű okádékot a földön, kezeivel a nyakát szorította, és valamilyen groteszk módon úgy tűnt, mintha saját magát fojtogatná, mintha már ő maga akarna véget vetni a szenvedéseinek. Pár pillanat múlva Tom lábai megremegtek, a teste megfeszült, aztán váratlanul elernyedt. Vége volt.

Sarah érezte, hogy könnyek csípik a szemét, de igazán nem tudott sírni, túl gyenge volt. Már látni is alig látott, a tagja elnehezültek, és reszketett a hidegtől. Tomra nézett, amennyire tudott, és hálát adott az égnek, hogy ő nem így fog meghalni, hanem egyszerűen elalszik a vérveszteségtől, mert abban szemernyi kétsége sem volt, hogy hamarosan ő is halott lesz.

15.

- Csak arra emlékszem, hogy mielőtt elájultam volna, egy fényes alakot láttam felém közeledni, fehér ruhában. Tudom, hogy örültség, de mintha Kim lett volna, csak valahogy idősebbnek tűnt. Vajon öregszenek a szellemek? Tudja mit, doktor úr, felejtse el az egészet! Talán csak egy őrangyal volt!

Epilógus

HAMAROSAN!