Mtina zírásai

Hívatlan vendégek a rossz álmok, mégis mindig visszatérnek. Beférkőznek félelmeim legbelsőbb, legeldugottabb zugaiba és szenvedést csikarnak ki belőlük. Megkínoznak minden éjszaka, gyötörnek, darabokra szaggatják a lelkemet. Lelkesek, mintha jó bért fizetnék nekik a professzionális kínzásért. Minden reggel a pokolból ébredek. Ha nem osztoznék az ágyamon senkivel, lehet, fel sem ébrednék. Megragadnék az álmok mezején, s sebzetten, mint egy vad, hiába üvöltenék. Ha az ember nem képes kontrollálni az álmait, hogyan is volna képes sikolyra nyitni a száját, hogy szabadulhasson. Rúgkapálok, izzadok és nyöszörgök, ez minden, ami valóságos lényemből kitelik. Aztán felkeltenek… jó esetben…felkeltenek. Apró részletek árulkodnak arról, hogy ez álom, nem valóság, de hiába próbálom meggyőzni magam az ébredésről, érvelni a nem létező ellen, hiszen a tudatalattim nagyobb úr nálam. Minden alkalmat megragad, hogy kimutassa foga fehérjét, hogy megszilárdítsa uralmát. Tehetetlen vagyok mikor újra és...

Miért vagyunk képtelenek nem ragaszkodni valamihez? Mindig kapaszkodunk valamibe, a barátainkba, a családunkba, a szerelmünkbe, a hajdan volt énünk árnyképébe. Miért vagyunk képtelenek még saját magunknak is bevallani, milyenek vagyunk valójában? Ragaszkodunk egy régvolt képhez, amit kialakítottunk magunkról, amiben még most is hinni szeretnénk. Képtelenek vagyunk elfogadni a változást, a tényt, hogy egyszer mások voltunk és később ismét mások leszünk. Tíz körömmel kapaszkodhatunk, mégsem tudjuk fenntartani az állapotot, melyhez olyannyira ragaszkodunk. Képtelenek vagyunk megbirkózni az élet múlandóságával, rettegünk a haláltól, pedig csak az ismeretlentől félünk. Nem vagyunk képesek elengedni másokat, mert önzőek vagyunk és sajnáljuk magunkat, mert nekünk itt kell maradnunk ebben a fizikai világban és meg kell küzdenünk a veszteséggel, mert fel kell töltenünk, egy be nem tölthető űrt. Utunk során folyamatosan ragaszkodunk az anyagi világhoz, tárgyakat hurcibálunk a zsebünkben, a hát...

Léteznek más világok, más univerzumok, melyekbe bárki könnyedén eljuthat, aki meg tudja hallani a csöndet, meg látni a láthatatlant és fel fogni azt, ami a logika minden törvényének ellentmond. Amikor kicsi voltam, a nagyapám mindig azt mondta, a könyveket tisztelni kell, nincs helyük a padlón, vagy koszos kezek között. Egy könyvet kézbe venni, megérinteni, megszagolni áldás és mérhetetlen gyönyörűség annak, akinek mindenkor nyitva áll az elméje. Manapság az olvasás elévült szokás, pedig élvezetei végeláthatatlanok. Elrontották, megmérgezték kötelező és muszáj szavakkal, reklámokkal és túlajnározással. Az olvasás olyan drog,ami csak csendben hat, ha észre sem veszik, ha meglapulhat. Hiszen ráeszmélsz-e egy könyvbe mélyedve, mikor eltűnik mellőled a világ és egy másikba kirándulsz? Hallod-e elhalkulni a város, az emberek zaját? Látod-e elmosódni a létnek eme síkját, mely körülvesz minket? Nem! Egyszer csak ott vagy, királyok és sárkányok földjén, tündérkertekben, thrillerek és mes...

Mindenkinek van egy kedvenc pontja a lakásban, ahová elbújik a világ elől, ahol kavicsokat hullajtva a padlóra kizokogja magából több napi terhét. Általában az ágyra borulva, arcunkat a kedvenc kispárnánkba nyomva tesszük mindezt. Áltatjuk magunkat, hogy az a kis tollkupac elrejt minden egyes zokszót a világ kíváncsi fülei elől. Itt hát az igazság: akkor is hallják, hogy sírsz, ha te meggyőzöd magad arról, hogy nem. Mi értelme van hát fuldokolva szabadulni a fájdalomtól? Én a fürdőszobába vonulok el, többnyire csak lekuporodom a földre, a szekrény és a zuhanykabin közé, erre a maximum 50 centire, magam alá húzom a kilépő szőnyeget, a fejem a puha köntösöknek támasztom, amik a falon és a szekrény oldalán lógnak és sírni kezdek. Az estek kisebb részében másodszor is beállok a zuhany alá egy nap leforgása alatt, és mint félős kislány a szekrény aljában, átölelem a térdeimet és így kezdek el zokogni. Többnyire segít, de vannak helyzetek, vannak dolgok, melyeket az ember már nem képes kis...

Eddigi életem során nem egyszer merengtem a gőzzel telt zuhanykabinban azon, vajon helyes-e az, amit teszek, jól teszem-e, amit teszek, és ha nem, mit kellene tennem, hogy jól tegyem azt, amit most nem jól teszek. Mostanában egyre kevesebbszer gubbasztok, ebben ez egyszer egy méteres miniszobában a forró víz alatt, így a bölcs gondolataim el-el maradnak, ennek persze egyetlen és egyszerű oka, hogy már nem lakom itthon. Nem. A helyes kifejezés az, hogy jelenleg nem lakom itthon. Már ha fogok még itthon lakni, mert bár jelenleg így tervezem, sosem lehet tudni. Tudod, olyan vagyok, mint egy vándormadár, csak én nem az évszakokhoz, hanem a lelki állapotokhoz igazodom. Amikor például édes szülőanyámra rátör a klimaxos hiszti roham, bárhol máshol szívesebben lennék a világon. Persze nem volt ez mindig így. Régen szívem szerint minden percben máshol lettem volna. Biztosan rengeteg szép emlékem van… Anya! Tudatalatti elvette a szép emlékeimet!... Valahogy így állunk. Végülis törvényszer...

Mindig a buszon jön rám az írás. Azt hiszem azért, mert olyankor van időm mélázni a sok selejtes emberen, akikkel napközben találkozok. Ma például az edzésen volt szerencsém együtt izzadni egy igazán érdekes lánnyal. Attól érdekes, hogy ő azt hiszi magáról, hogy az, pedig egyáltalán nem. Meg amúgy is igazán taszítanak azok a nőnemű lények, akik vasággyal együtt nyomnak vagy 40kilót, de meg vannak győződve arról, hogy kövérek, és ezt még hangoztatják is. Rendkívül bosszantó. Mindennek ellenére kellemesen elbeszélgettünk, amitől számomra annyira érdektelenné vált, mint egy kupac kavics a járdán. Nem értem az embereket. Komolyan nem. Ez a lány 21 évesen azt hiszi, attól válik érdekessé mások számára, hogy személyi edzőhöz jár, hogy méregdrága műkörmöt rakat, hogy Málagára jár nyaralni. Emellett pedig valamiért nagyon fontosnak tartotta közölni, hogy szlavisztikát tanul, mellette pedig oroszt, de csak azért, mert ez neki így kényelmes, és mert tulajdonképpen nem is kerül energiájába. Azt i...

Nem hiszem, hogy felkészültem rá. Még nem. Hiszen a világ olyan hatalmas! És otthonunk küszöbének átlépése visszavonhatatlanul ezt jelenti: kilépni ebbe a hatalmas és ijesztő világba. Még a falak is, melyeket kegyetlen kezeim csupaszítottak meztelenre, melyek olyan kegyetlenül verték és verik vissza most is gondolataim minden részletét, vádlón néznek rám, mintha tudnák, hogy elmegyek. A folyamatos dobozolás és elmélkedés végül legyűr. Érzem, hogy még állnom is nehéz, és tudom nagyon jól, hogy az utolsó kartondoboz a szobánk közepén, annak ellenére, hogy ez az utolsó, nem azért szimpatikus, mert magányosan álldogál, hanem mert tudom, hogy egy pillanat múlva csalódottan roskadok le rá. Csalódottan, mert nem jutottam előrébb - Még nem állok készen . – Soha életemben még nem hagyta el számat ilyen halkan egy mondat. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán elhagyta. - Valóban nem állsz készen, vagy csupán félsz? És ha úgy van, ahogyan mondod, hogyan érted? - ...

Valaki ezen a hétfőn azt mondta, ha valóban írni akarok, kezdjem egy bloggal, mert a hiedelmekkel ellentéteben az interneten valójában nagyon sok jó blog létezik. Kiskorom óta írok, de csak nemrég kezdetem el pályázni is az írásaimmal. A jó hír, hogy még sosem kaptam annál rosszabb kritikát, hogy meg kell tanulnom húzni, vagy, hogy az, amit írtam nem más, mint egy szentimentális felnőttmese. De miért ne lehetne egy felnőttmese szentimentális? Talán a felnőttek már nem éreznek, vagy nem hisznek a mesékben? Igazából nem számít, mert a negatív kritikától csak jobb leszek, a pozitív pedig szinten tart. A továbbiakban nem kívánok tovább ezen a módon önömlengeni, mert a neten blogolás számomra mindig is ezt jelentette, hanem megpróbálkozom, káoszos életem közepén, a rendszeres írással. Remélem lesz valaki, aki olvassa, és olyan is, aki élvezi majd. Hamarosan visszatérek! ;)