Zokszó

Mindenkinek van egy kedvenc pontja a lakásban, ahová elbújik a világ elől, ahol kavicsokat hullajtva a padlóra kizokogja magából több napi terhét. Általában az ágyra borulva, arcunkat a kedvenc kispárnánkba nyomva tesszük mindezt. Áltatjuk magunkat, hogy az a kis tollkupac elrejt minden egyes zokszót a világ kíváncsi fülei elől. Itt hát az igazság: akkor is hallják, hogy sírsz, ha te meggyőzöd magad arról, hogy nem. Mi értelme van hát fuldokolva szabadulni a fájdalomtól?

Én a fürdőszobába vonulok el, többnyire csak lekuporodom a földre, a szekrény és a zuhanykabin közé, erre a maximum 50 centire, magam alá húzom a kilépő szőnyeget, a fejem a puha köntösöknek támasztom, amik a falon és a szekrény oldalán lógnak és sírni kezdek. Az estek kisebb részében másodszor is beállok a zuhany alá egy nap leforgása alatt, és mint félős kislány a szekrény aljában, átölelem a térdeimet és így kezdek el zokogni. Többnyire segít, de vannak helyzetek, vannak dolgok, melyeket az ember már nem képes kisírni magából. Ekkor csak ül magában, a világ zaja, a tér, az idő, az emberiség megszűnik, a szeme kiválaszt magának egy szimpatikus pontot a messzi távolban, vagy a szemközti falat és hagyja, hogy az univerzum ezen aprócska pontja magába szippantsa.

Egy nap az életem zavarodottsága elérte az átláthatatlan állapotát és ezúttal az életemet is odaadtam volna a fürdőszobánk azon ismerős szegletéért. El is indultam, tartottam magam az utolsó pillanatig, tényleg megpróbáltam, de amikor lenyomtam a kilincset és tudatosult bennem, hogy a fürdő éppen foglalt, az agyam kikapcsolt és az érzelmeim vették át az irányítást.

Nem emlékszem mi történt. Arra ocsúdtam, hogy itt ülök a wc-n és a csempe egy ismeretlen vonulatára bambulok. Elkezdtem töprengeni, hogy kerültem ide, hogy hogyan jutottam el idáig. Nem a zárt fürdő volt az oka, sokkal korábban kezdődött, csak nem tudom pontosan megmondani mikor. Számtalanszor megesett már, hogy azelőtt cselekedtem, mielőtt arról valóban döntést hoztam volna. Megannyiszor ocsúdtam fel ismeretlen helyeken, zavartan tekintettem körbe, és sokszor úgy tűnt, hogy a mellettem elhaladó embereknek is feltűnt a zavartságom. Azt hiszem, évek óta tartott már, de valamilyen, számomra ismeretlen okból ott, a lehajtott wc-deszkán ülve világosodott meg először a helyzetem. Pontosan tudtam mi az oka a folytonos eltévelyedésemnek. Álmatlanság. Visszatérő kínszenvedés, ami araszoló mérgespók módjára közelít meg, észrevétlenül mérget fecskendez a bőröd alá, amitől elveszted a kontrollt önmagad felett. A végén persze már annyira hozzászokik az ember, hogy fel sem tűnik neki. Mint nekem az, hogy hónapok óta nem aludtam egyhuzamban tíz percnél többet. Áldott bóbiskolások.

Érdekes módon, miután az ember tudatalattija lelepleződik, már nem akarja megviccelni tulajdonosát. Visszahúzódik abba az ismeretlen, de bizonyosan mélységet nem ismerő feketeségbe, ahonnét előmászott, és ott várja az újabb lehetőséget, amikor az elme és a lélek egyaránt védtelenek. Így történt ez velem is. Az egyik percben még Tarnay tanár úrról és az esztétikai tapasztalásról elmékedtem, miközben próbáltam megfejteni a csempe mintázatának kuszaságát, mert mintha egy nevetségesen aránytalan disznót láttam volna a vonások között, a másik percben pedig már a kispárnámba fúrtam a fejem, aztán zokogni kezdtem. Mire ismét felébredtem, már megint felkelt a Nap.