A kín arcai

Hívatlan vendégek a rossz álmok, mégis mindig visszatérnek. Beférkőznek félelmeim legbelsőbb, legeldugottabb zugaiba és szenvedést csikarnak ki belőlük. Megkínoznak minden éjszaka, gyötörnek, darabokra szaggatják a lelkemet. Lelkesek, mintha jó bért fizetnék nekik a professzionális kínzásért. Minden reggel a pokolból ébredek. Ha nem osztoznék az ágyamon senkivel, lehet, fel sem ébrednék. Megragadnék az álmok mezején, s sebzetten, mint egy vad, hiába üvöltenék. Ha az ember nem képes kontrollálni az álmait, hogyan is volna képes sikolyra nyitni a száját, hogy szabadulhasson. Rúgkapálok, izzadok és nyöszörgök, ez minden, ami valóságos lényemből kitelik. Aztán felkeltenek… jó esetben…felkeltenek.

Apró részletek árulkodnak arról, hogy ez álom, nem valóság, de hiába próbálom meggyőzni magam az ébredésről, érvelni a nem létező ellen, hiszen a tudatalattim nagyobb úr nálam. Minden alkalmat megragad, hogy kimutassa foga fehérjét, hogy megszilárdítsa uralmát. Tehetetlen vagyok mikor újra és újra és újra megmutatja, milyen mélységei vannak a fájdalomnak, hogy milyen borzalmasan képes szenvedni a lelkem, hogy milyen könnyen megbántható vagyok.

Köszönettel tartoznék, mert minden álom, minden egyes pillanatával erősebb leszek? Mert képes vagyok egyre erősebben ellenállni? Hát sokkal inkább választanám a kiszolgáltatott préda szerepét ebben a világban, mint az elejtett szárnyasét odaát.

Minden alkalommal megkínoz, szívem mélyére döfi gyilkos fullánkját, s megforgatja, mint egy kést, míg a méreg meg nem töri minden szép emlékem. Felébredni, s nagyot sóhajtani: „Csak álom volt, csak egy nagyon rossz álom volt!”, elérhetetlen kincs nekem. Ott lebeg a fejem felett naphosszat, elmém percenként emlékeztet a gyötrelemre, s képtelen vagyok levetkőzni a rossz álmom ruháját. Keserű vagyok egész nap, eluralkodik felettem a magány és a depresszió. Fáradtnak érzem magam, mint aki hetek óta nem aludt. A szemeim vörösek, az arcom feldagadt, s a mosolyt újra kell, tanítsam az ajkam körötti apró izmoknak. Kedvtelen vagyok, rettegek és képtelen a menekülésre, hiszen az elmémet, s vele a tudatalattimat nem hagyhatom magam mögött. Talán még akkor sem, ha meghalok és tovább élek.

Próbálom kiverni a fejemből az álmom minden részletét, próbálok elszakadni tőle, de túl valóságos ahhoz, hogy meggyőzhessem magam arról hogy, ez csak egy álom. Milyen leereszkedő vagyok saját magammal, hiszen az álmom is én magam vagyok. Az én szülöttem, az én kreálmányom, abból épül fel, amit odabenn talál.

Mikor éjszaka álomra hajtom a fejem, előre rettegek. Percekig, néha órákig bámulom a mellettem békésen szunnyadó falakat, s hallgatom az éjjeli énekesmadarak dalát. Végül persze mindig elszunnyadok. Aztán perceket töltök a pokolban, melyek hosszú gyötrő óráknak tűnnek, s én minden percben a megváltásért könyörgöm. Rúgkapálás, sírás, nyöszörgés, izzadás, alig kezdődtek el, s máris egy kéz nyúl felém, gyengéden visszahúz a valóságba, karjaiba vesz, s elringat. Elringat egy csendesebb világba, ahol erdő áll, madarak csiripelnek a fülembe, ahol lábamat hűs hegyi patakba lógatom, ahol színes virágok nyílnak, s ahol eső nélkül is szivárvány ragyog az égen. Ma reggel pedig azt mondta, nem kell félnem, mert mindig mellettem lesz, hogy felébresszen a rémálmaimból. De valóban így lesz?