Fly away

Már ezerszer csinálta, most mégis hezitál. Nem a feladat rettenti el, hanem a gondolat, hogy ez nem a valóság, csak egy vágyálom. Melegítője zsebéből előveszi a mobilját, megnyitja a levelezését, feszülten figyel, mert meg van győződve róla, hogy az e-mail, amit keres, mostanra eltűnt, hogy soha nem is létezett, az csak az elméje tréfája volt álom és ébrenlét között.

    De a levél még mindig ott van, rákoppint, mire megjelenik a WestJet visszafogott kék-zöld logója, rajta a kanadai juharlevéllel, alatta a megszólítás, ahol továbbra is az ő neve áll. Apró mosoly fut át az arcán, a telefonját visszacsúsztatja a zsebébe, aztán leveszi a bőröndjét polcról, amivel hajnal óta farkasszemet néz, és mint aki fél, hogy meggondolja magát, felrobog vele az emeletre.

    Öt éve légiutaskísérő, ami valójában csak három, mert az elmúlt két évben, noha szerződése a WestJet-tel továbbra is élt, kertépítő és ingatlanügynöki munkából fedezte havi kiadásait. A légiforgalom megállt, az élet nem. Ennyi idő után újra repülni, elutazni bárhová is olyan valószerűtlennek tűnik. Az pedig, hogy pont egy ilyen válság közepette kapja meg az első európai kiküldetését, egyenesen lehetetlennek.    

    A hitetlen óvatosságával lát neki a csomagolásnak, de minden egyes ismerős mozzanat melegséggel tölti meg a lelkét. Hosszú ujjai gyakorlottan kapkodják ki a fürdőszobaszekrényből szükséges miniatűr kellékeket, kezei parancs nélkül is katonai rendbe hajtják ruháit a kézipoggyászba, lábai pedig maguktól viszik a gardróbhoz, ahol mindig útra készen lóg az uniformisa. Az elmúlt hónapokban rendszeresen elvitte tisztíttatni - már amikor a Dolphin Cleaners nyitva tartott -, abban a reményben, hogy hamarosan újra szükség lesz rá.

    Másnap a tükör előtt elégedetten veszi tudomásul, hogy az öltöny még mindig kifogástalanul áll rajta, hálát ad a sok szabadban töltött munkaóráért, ami az izmait edzésben, a bőrét pedig barnán tartotta. Még teljes a sötétség, és alig van forgalom, amikor az autópályán elindul a reptér felé.

    Ahogy közeledik, egyre nő az izgalom a gyomrában, pont, mint a legelső munkanapján. De hiszen az is! - a gondolatra elneveti magát, ami szempillantás alatt elsöpör minden félelmet, így mire a dolgozói parkolóhoz ér, magabiztosan és boldogan húzza le a belépőkártyáját. A visszapillantóban nézi, ahogy a sorompó visszaereszkedik a helyére, közben arra gondol, vajon ez a kapu most a múltba, vagy a jövőbe engedett számára bebocsátást.

    Ismerős zaj csapja meg a fülét, mikor kiszáll az autóból: a gurulós bőröndök tömör hangja, ahogy a légiutaskísérők és pilóták átsietnek velük a lebetonozott parkolón a fotocellás ajtóig, amin túl már csak néhány rutinfeladat választja el őket attól, hogy ismét a levegőbe emelkedhessenek. Az épületben régen látott ismerősök és munkatársak integetnek egymásnak, stewardessek ölelkeznek kislányosan sikongatva, pilóták és másodpilóták ráznak hosszan kezet, a csarnok pedig néhány perc leforgása alatt megtelik a szivárvány minden színében pompázó egyenruhákkal.

    Az ismerős sürgés-forgástól libabőrös lesz a karja, a sok mosolygós arc láttán először maga is elmosolyodik, aztán már vigyorog, végre elhiszi, hogy újra itt van, hogy néhány hét múlva már a bütykök a kezén sem fogják emlékeztetni azokra a szörnyű hónapokra, amikor a világban megállt az élet.

    A pirkadat belopja magát a jókora üvegfalon, kávé illata száll a levegőben, ő pedig hagyja, hogy a lábai vigyék előre. Valaki a nevét kiáltja, a hang irányába fordul, az egyik beszállókapunál Emily integet neki vadul, majd kiszakad a karja, idáig elhallatszik a nevetése. Kapkodni kezdi a lábait, aztán mégis megtorpan, mert eszébe jut, hogy valamit még meg kell tennie, mielőtt végleg magával sodorja ez a csodálatos nap.

    Előveszi  a telefonját a zakója belső zsebéből, ami a maszk nélküli arc láttán magától felold: Belép az smsek közé, ahonnan egy előre megírt üzenetet enged útjára:

- Szia Anya! Hamarosan felszállunk, Ferihegyen találkozunk!