Csak a boltba megyek...

Suttyomban húzom a sportcipőmet, amíg te apával a kisszobában kirakózol. Nesztelenül bújok bele a kabátomba, aztán olyan óvatos mozdulatokkal fordítom el a kulcsot a zárban, mint tinédzser koromban, amikor kilopóztam az éjszakába. Ha szerencsém van, észre sem veszed, hogy elmentem. Visszaérek anélkül, hogy az egészből bármi is feltűnne neked.

Ha szerencsém van.

De nincs.

Elkészül a nagy mű, Villám McQueen minden darabja a helyére kerül, te pedig boldogan kiáltasz fel:

- Anyuci, anyuci, kész! Nagyon ügyesek vagyunk az apával! Anyuci, anyuci! - Hallom, ahogy felpattansz és elindulsz felém a nyikorgó parkettán. Szinte látom magam előtt a büszke mosolyt az arcodon. Talán már ezerszer is kiraktad ezt a kirakót, úgy tűnik, sosem unod meg. És te ezredszerre is olyan büszke vagy magadra. Én meg rád. Olyan borzasztóan ügyes vagy!

De apa tudja, ezúttal nagy a tét, most nem szabad büszkélkedni. Még nem.

- Gyere Mókuska, rakjuk ki a Micimackósat, meg az Elzásat is, majd utána megmutatjuk anyának!

- De én most akarom! - Kettő és fél vagy, nálad ez a dac és az akarom korszak kellős közepe. És te nagyon tudsz akarni!

Két másodperc múlva már ott állsz előttem az előszobában, csillogó szemedben máris egy könnycsepp hízik, tündéri mosolyod pedig sírásra görbül.

- Hova mész anyuci?

Leguggolok hozzád, megfogom két kis kezecskédet, igyekszem megnyugtatóan mosolyogni:

- Csak a boltba megyek Csillagom!

Hiába minden csel és óvintézkedés, végül mégiscsak lebuktattál: indulóban vagyok, ráadásul nélküled. És bármennyire igyekszünk is, apa, te vagy én, mindannyian tudjuk, mi következik most.

A lábamhoz kulcsolod magad és keservesen sírni kezdesz.

- Nem akarom, hogy elmenjél!

- Csak a boltba megyek Kicsikém! Hozok neked, amit szeretnél, jó? - Persze, hogy jó, csak csináljam mindezt anélkül, hogy átlépném az ajtót - ezt mondja a tekinteted.

Próbállak lefejteni magamról, de aprócska ujjaid olyan szorosan fognak, hogy kénytelen vagyok a szemeimmel egy néma segélykiáltást küldeni apa felé, hogy segítsen ki szorult helyzetemből. Apa húz téged, te téped a nadrágom, én fogom az ajtókilincset. Végül apa magához ölel, te rúgkapálsz, kiabálsz, hogy ne menjek el, sírásod köhögésbe fullad, de azért nem adod fel.

Nagyjából öt másodpercem van kilépni az ajtón és bezárni, nehogy utánam rohanj a lépcsőházba. Egy pillanatig még állok az ajtó előtt, hallom, ahogy apa távolodik veled a karjában és közben igyekszik megnyugtatni.

Gumikesztyűt és maszkot húzok mielőtt megnyomom a lift gombját. Felénk mostanában így szokás boltba járni. Hetente csak egyszer megyek el bevásárolni, Apa másik két alkalommal elmegy kenyérért és tejért. Nehezen érted meg, hogy most naponta csak egy joghurtot lehet enni, mert az a boltban kevés is, meg drága is. Hogyan is érthetnéd Kicsikém, hiszen csak kettő és fél vagy!

Az úton megint azon agyalok, mennyit érthetsz ebből az egész káoszból. Érted, hogy most nem lehet bölcsibe menni, hogy nem lehet beülni a csigázóba poros csigát enni, hogy bezárták a játszóteret és hogy a mamát most alig látjuk. De ezen túl? Vajon mi van a kis fejecskédben?

Azt hiszem, neked most minden bizonytalan apán és anyán kívül, mert minden tér és cselekedet, ami meghatározza számodra a világot, az életet, egyik napról a másikra eltűntek. Félős lettél. Ha túl nagy a csend a lakásban, pár perc elteltével pityeregve kiáltasz utánam, hogy hol vagyok. Megölelsz és azt kérded egyedül hagylak e. 

- Nem, nem hagylak egyedül! Sohasem hagyunk egyedül!

Mostanában gyakrabban jössz oda hozzám és simogatod meg az arcomat csak úgy. Minden mozdulatomat felismerem benned, ahogy finoman megérintesz az apró kis ujjaiddal és azt mondod: - Szeretlek, tudod?

- Tudom! Én is nagyon szeretlek!

Persze elmondhatjuk neked napjában milliószor is, hogy szeretünk és nem hagyunk magadra, te mégis minden alkalommal kiborulsz mikor valamelyikünk elhagyja a lakást. Mikor először megkérdeztem, mitől félsz, azt mondtad attól, hogy nem jövünk vissza. Újabban azt válaszolod, attól, hogy egyedül maradsz. A szívem összerándul a szavaidtól. Hogyan adhatnék még nagyobb biztonságot neked?

Ahogy múlik az idő, egyre kevésbé tudom kezelni a helyzetet és egyre kevésbé vagyok ura önmagamnak. Ebben hasonlítunk. Rendre megszegjük a szabályainkat. Te követelőzöl, felborítasz, kiöntesz, összetépsz, én kiabálok, csapkodok, káromkodok. Új helyzet ez mindegyikünknek és eddig nem igazán sikerült helytállnunk. Jobban kell akarnunk. Olyan erős AKAROM-mal, ami ebben a családban most épp csak neked van.

Megszoktuk a jövést-menést, a munkát, a bölcsit, a játszóteret, a futást, a focit, az úszást, a társaságot, a csigázót, a sütizést, a barátokat, a mamáékat, hogy hetente egyszer elmegyünk a dédihez az otthonba. Azt gondoltuk, mindez magától értetődő, hogy van, most meg kiderült, hogy lótúrót! Összezavarodtunk és talán jobb is, ha nem értesz ebből az egészből túl sokat. Ha szerencsések vagyunk, mindent, ami most történik, majd csak elbeszélésekből fogod megismerni. Addig apával olyanok vagyunk, mint egy váltóőrség, egymásnak adjuk a gyerekszoba kilincsét mikor a másiknál elszakad a cérna. Amikor meg elfogy a tennivalónk versengünk azért, amit amúgy mindenki utál: a mosogatásért. Mert most a semmittevés röpke perceiben az ember lelke hamar elszürkül, és minden, ami normális és amiért érdemes élni, elvész a szem elől valami nagy ködben, amiből aztán igen nehéz kikeveredni.

Ahogy elfordítom a kulcsot a zárban, úgy rohansz az ajtóhoz, hogy mindjárt összetöröd magad, ami most nem lenne túl jó, mert nem nagyon szeretnénk a kórházat
belülről nézegetni. Ugrálsz, hogy vegyelek fel, közben persze kiabálsz: Anyuci, anyuci, megjöttél!

Olyan szorosan ölelsz, mintha most ölelnél először, és olyan boldog az arcod, mint mikor apa elé futottál, amikor pár hét után hazajött Angliából. A szívem túlcsordul, jól esik, hogy ennyire szeretsz, hogy ennyire nagy biztonságot jelentek neked.

Az idilli pillanat persze elszáll, mert a gyerek nem felejt, és máris tudni akarod mit hoztam neked a boltból.

Ma este, lefekvés után levegővétel nélkül hadartad el, miről szólt a Süsü legújabb része, és én boldog voltam, hogy neked most ilyen vidám dolgok járnak a fejedben. Adtál egy nagy cuppanós puszit és elfordultál a fal felé. Még ültem kicsit az ágyad mellett, és arra gondoltam, milyen hosszú nap volt ez a mai, és a holnapi legalább ilyen hosszú lesz, aztán az azutáni és az azutáni is, amíg vége nem lesz ennek az egész rémálomnak.

Már indulni készültem, amikor megint megfordultál, rám néztél azokkal a nagy kék szemeiddel, azt hittem, csak ellenőrizni akarod itt vagyok e még, miközben téged egy ennél sokkal kardinálisabb kérdés foglalkoztatott:

- Anyuci! Ha nem lesznek már sok-sok beteg emberek, és nem kell már neked maszk sem, akkor elmegyek veled a boltba, jó? Eljöhetek?

- Igen, csillagom, akkor eljöhetsz.

Két pillanat múlva szuszogtál, én pedig el sem tudtam képzelni, hogyan fogok ma este elaludni. 
Szerencsémre apa mindkettőnkre vigyáz.