Mtina zírásai

Suttyomban húzom a sportcipőmet, amíg te apával a kisszobában kirakózol. Nesztelenül bújok bele a kabátomba, aztán olyan óvatos mozdulatokkal fordítom el a kulcsot a zárban, mint tinédzser koromban, amikor kilopóztam az éjszakába. Ha szerencsém van, észre sem veszed, hogy elmentem. Visszaérek anélkül, hogy az egészből bármi is feltűnne neked. Ha szerencsém van. De nincs. Elkészül a nagy mű, Villám McQueen minden darabja a helyére kerül, te pedig boldogan kiáltasz fel: - Anyuci, anyuci, kész! Nagyon ügyesek vagyunk az apával! Anyuci, anyuci! - Hallom, ahogy felpattansz és elindulsz felém a nyikorgó parkettán. Szinte látom magam előtt a büszke mosolyt az arcodon. Talán már ezerszer is kiraktad ezt a kirakót, úgy tűnik, sosem unod meg. És te ezredszerre is olyan büszke vagy magadra. Én meg rád. Olyan borzasztóan ügyes vagy! De apa tudja, ezúttal nagy a tét, most nem szabad büszkélkedni. Még nem. - Gyere Mókuska, rakjuk ki a Micimackósat, meg az Elzásat is, majd utána me...

Temesi nénit mindenki ismeri, aki a házban lakik, pedig az három lépcsőházból, lépcsőházanként hét emeletből, emeletenként négy lakásból áll. Az épületet ‘64-ben adták át, ő azóta lakik fent az ötödiken. Járása nehézkes, ezért van egy kissé megkopott, de masszív botja is, ő mégis mindig gyalog jár. Minden délután sétálni indul, akkor is, ha dög meleg van, ha szakad az eső, de akkor is, mikor a szél a belvárosig viszi az elejtett zsebkendőket. Álldogál kicsit a kapualjban, ahová nem érnek el a Nap tűző sugarai, sem a szél csípős hidege, és ahová a hópelyhek is csak véletlenül tévednek. Beszédbe elegyedik mindenkivel, akinek arra visz az útja, kedvesen bókol, mosolyog, azután sétál egyet a ház körül, lassan, komótosan, hiszen nincs hová, nincs kihez sietnie. Temesi néni egyedül él.  Sétája végeztével leül a ház előtt, az egyik valamikor piros padra, amit már annyira kikezdett az idő, hogy szálkái időnként megtépik Temesi néni nejlon otthonkáját. Az utat figyeli ott, ahol az a há...

Alig bírtam kikászálódni az ágyból, pedig az elmúlt harminc év minden vasárnapján - kivéve ünnepnapokon - hajnali négykor kelek. A gyárban hatkor kezdődik a műszak, én pedig dolgosabb vagyok annál, minthogy elkéssek. Öt órakor már a buszmegállóban várakozok, Ilikével, aki a könyvtárban takarít minden áldott nap - kivéve ünnepnapokon. Nyáron jobb, ilyenkor legalább nem vacog az ember foga, nem beszélve Ilikéről, aki a hideg napokon állandóan a sajgó lábáról panaszkodik, arról, amit már kétszer tettek fekvőgipszbe. Ma János van szolgálatban, így leülök a szokásos helyemre, a forgón túlra és Ilikét hallgatom, ahogy az unokáiról áradozik. Mikor Pista vezet, az más. Olyankor megállok a túlfűtött, füstös sofőrfülkénél és a feleségeinket szidjuk. Mondjuk az én feleségem mérföldekkel jobb a Pistáénál, de ezt nem mondom meg neki, csak rákontrázok a panaszaira, hogy „Igen, igen, de képzeld az Erika…” és igyekszem valami rosszabbat mondani. Persze a fele sem igaz, amit Erikáról mesélek, mert...

Lassan, de biztosan elfelejtem arcod vonásait Lassan, de biztosan elfeledem kimondott bókjaid. Mára hangod, mintha csak a fejemben létezne S puha kezed kezembe talán csak képzeltem. Lassan, de biztosan elfelejtem szíved dobbanását Lassan, de biztosan elfeledem szemed villanását. Mára tekinteted csupán derengő délibáb Lágy érintésed pedig meg sem történt tán. Túl sok időt vesztegettünk már el S túlságosan régen váltunk már el. Lassan, de biztosan elfelejtem, milyen álmodni Lassan, de biztosan elfeledem, milyen csókolni. Mára testem csak üres, hátrahagyott porhüvely Melyben szívem csupán elhagyott, kongó táncterem. Ma éjjel hangosan ébredek fel: üvöltök, mert nem talállak Ma éjjel sírva, izzadva, s remegve kiáltok utánad. Ám lassan, de biztosan megnyugszik a szívem S lassan, de biztosan ismét aludni térek. Tudod, az idő, mit elvesztegettünk, túl sok már S távol még, hogy engem ismét karjaidba zárj.

Itt ül velem szemben a ˝Kapitány˝, bámul rám a keret nélküli szemüvege mögül, közben pedig szaporán jár a szája. Még a szempillája sem rezzen úgy hadarja egymás után az érthetetlen szavak sokaságát. De nekem már egy jó ideje fogalmam sincs róla, miről beszél. Azt hiszem, akkor vesztettem el a fonalat, mikor leesett a tantusz, hogy hosszú hetek verejtékező munkáját mindeddig még csak el sem méltóztatott olvasni.  Becsület szavamra mondom, hogy igyekeztem a hirtelen támadó őrjítő düht gennyestül, marós-savas ízestül lenyelni, de az megakadt a torkomon. Azóta is küzdök vele. Szétterjed ez a keserű íz a számban, a szemgolyómat belülről könnyek mardossák, de én nem adom fel, megmerevedve ülök, mialatt valahol mélyen belül önmagammal viaskodom. Nem fogok sírni, nincs az az Isten!! Hiszen hogy jön ő ahhoz, hogy megríkasson, mikor kettőnk közül nyilvánvalóan ő az, aki nem végezte el a munkát, melyért fizetséget kap?Hiszen az elmúlt két hónapban egyáltalán nem ellenő...

Mily furcsa, hogy most itt állok én, Hamvadó testednek, sírodnak tetején. Tán csak tested halt meg nélküled, És én még most is foghatom kezed. Nem emlék vagy, hanem jelen, Mert mélyen élsz még a szívemben. 2002.07.01.