Józsi és a vulkán

Alig bírtam kikászálódni az ágyból, pedig az elmúlt harminc év minden vasárnapján - kivéve ünnepnapokon - hajnali négykor kelek. A gyárban hatkor kezdődik a műszak, én pedig dolgosabb vagyok annál, minthogy elkéssek. Öt órakor már a buszmegállóban várakozok, Ilikével, aki a könyvtárban takarít minden áldott nap - kivéve ünnepnapokon. Nyáron jobb, ilyenkor legalább nem vacog az ember foga, nem beszélve Ilikéről, aki a hideg napokon állandóan a sajgó lábáról panaszkodik, arról, amit már kétszer tettek fekvőgipszbe.

Ma János van szolgálatban, így leülök a szokásos helyemre, a forgón túlra és Ilikét hallgatom, ahogy az unokáiról áradozik. Mikor Pista vezet, az más. Olyankor megállok a túlfűtött, füstös sofőrfülkénél és a feleségeinket szidjuk. Mondjuk az én feleségem mérföldekkel jobb a Pistáénál, de ezt nem mondom meg neki, csak rákontrázok a panaszaira, hogy „Igen, igen, de képzeld az Erika…” és igyekszem valami rosszabbat mondani. Persze a fele sem igaz, amit Erikáról mesélek, mert valójában nagyon rendes asszony: főz, dolgozik, rendes embert nevelt a gyerekből és soha nem sajnálja a pénzt egy sörre. Ellenben a Pista felesége nemcsak egy bányarém, de még lusta is hozzá.

Fél órát zötyögünk Ilikének pedig ma sem áll be a szája, de én nem bánom, addig se gondolok a mai napra a gumigyárban. Szegénynek két éve halt meg a férje, azóta csak az unokáinak él mert a fia semmirekellő, két hétnél tovább nem marad meg egy munkában, vagy ha mégis, akkor az utolsó forintját is csavaros kiflire költi.

Olyan régóta szívom a gyárban az olvadt gumi szagát, hogy a tüdőm is kiköhögöm tőle, ráadásul nem is érzek már semmi mást. Még az Ilike eltúlzott kölni illatát sem. Az asszony mindig azt mondja, jó lenne leköltözni a tengerhez, mert a sós szél kipucolná az orrom. Egyáltalán nem lenne ellenemre a dolog, sőt még horgászni is megtanulnék. A nagyapám egyszer elvitt Jugóba egy kis halászfaluba, azt hittem, ott mindennek hal szaga lesz, de a halászhálókon kívül semminek sem volt az, annál inkább citrom, mert a halászok azzal mosták a kezüket. De ha nem így lett volna, még akkor is örömest elcserélném az égett gumiszagot a döglött sügérére.

Elköszönök Ilikétől és mint, aki kutyagumiba harapott, elindulok a hajnali derengésben a gyomorforgató füstöt okádó gyárszörnyeteg felé. Mint minden reggel, ma is útba ejtem a város egyetlen újságárusát, Ferit, aki nem csak hatnál korábban, de minden nap kinyit - még ünnepnapokon is. A tizenkét órás műszak előtt ezek az utolsó perceim emberként, mert odabent csak egy kiöregedett, könnyen leselejtezhető, sérült robotmunkás vagyok.

Feri örömmel fogad, kezet szorítunk, és már nyújtja is a presszómat, de nem langyos, hanem hideg tejjel, mert azt a gép nem ad, neki kell hozzáöntenie, megmelegítenie meg nincs hol. Kiiszom a hideg kávémat, és a falra függesztett ketyegőre nézek: már csak öt percem van az idillből.

–Ma adjál egy Képes Sportot is Ferikém! - forint és újság gazdát cserél, majd eszembe jut, hogy még ott lapul a zsebemben az asszony lottószelvénye. 

Erikám azóta lottózik, hogy saját fizetése van. Mindig mondom neki, hogy csak pénzkidobás, de őszerinte a remény hal meg utoljára. Édes, drága naiv Erikám. Hát ha nekem jár a heti sör, neki is jár a heti lottó, ott egye meg a penész.

Előkotrom zsebemből a szelvényt, leteszem a pultra és megpaskolom:

–Ne kímélj Ferikém, de azért a füredi Annára fusson belőle, jó? 

Feri rutinos mozdulattal tolja le a gép torkán a szelvényt, az kerreg, majd visszaköpi. Barátom vakaródzik,  megtörli a szemüvegét, aztán újra végigmegy a folyamaton.

–Mi van Ferikém, csak nem nagyon összegyűrtem? Megakad a torkán, mi?

–Öregem! Majd a tieden a tengeri sügér, mert hogy én ennyi lóvéval a tengerig meg sem állnék az új kábriómmal, az hótziher! De elsőnek ennek a trágyadombnak intenék agyőt! - mutat a gyárépületre, majd visszatolja a pulton Erikám szelvényét, amin ez áll: Telitalálatos szelvény! Kérjük, hívja a nyereményvonalat!

–Gyere Ferikém, megiszunk egy rendes kávét!