Temesi néni

Temesi nénit mindenki ismeri, aki a házban lakik, pedig az három lépcsőházból, lépcsőházanként hét emeletből, emeletenként négy lakásból áll. Az épületet ‘64-ben adták át, ő azóta lakik fent az ötödiken. Járása nehézkes, ezért van egy kissé megkopott, de masszív botja is, ő mégis mindig gyalog jár. Minden délután sétálni indul, akkor is, ha dög meleg van, ha szakad az eső, de akkor is, mikor a szél a belvárosig viszi az elejtett zsebkendőket.

Álldogál kicsit a kapualjban, ahová nem érnek el a Nap tűző sugarai, sem a szél csípős hidege, és ahová a hópelyhek is csak véletlenül tévednek. Beszédbe elegyedik mindenkivel, akinek arra visz az útja, kedvesen bókol, mosolyog, azután sétál egyet a ház körül, lassan, komótosan, hiszen nincs hová, nincs kihez sietnie. Temesi néni egyedül él. 

Sétája végeztével leül a ház előtt, az egyik valamikor piros padra, amit már annyira kikezdett az idő, hogy szálkái időnként megtépik Temesi néni nejlon otthonkáját. Az utat figyeli ott, ahol az a ház felé kanyarodik, kitartóan, néha órákon keresztül, mintha csak várna valakire, aki már sohasem jön. Csendben ücsörög, ha odaköszön neki az ember, csak int a kezével, közben próbál mosolyogni, de inkább sírásra áll a szája. Temesi néni élete nagyon magányos, mert bár a környéken mindenki ismeri és tudja, hogy az emlékezete már nem a régi, kissé hóbortos is, valójában nem tudunk őróla semmit.

Egy napon aztán Temesi néni eltűnt. Nem ült a padon a ház előtt sem reggel, sem délután, nem álldogált a lépcsőház ajtajában az elhaladóknak hajbókolva, nem sétált a ház körül a lenyugvó Nap fényében, és egész nap nem hallottuk kopogni a kissé kopott, de masszív botját az ajtónk előtt. Egyikünk sem kereste igazán, de mind hiányoltuk, mert Temesi néni hozzátartozott a mindennapjainkhoz, pont úgy, mint a csillagok az éjszakai égbolthoz. Talán kórházba került? Elesett a lakásában és nincs ki felsegítse? Ne adj Isten, meghalt? 

Másnap aztán furcsa jelenetnek lehetett fül- és szemtanúja minden környékbeli: csillogó ezüst fényezésű, német rendszámú egyterű állt meg a lépcsőház előtti U-alakú parkolóban. A hátsó ülésről egy hét-nyolc éves forma kisfiú és valamivel idősebb nővére rontott a járdára nevetgélve, egymást ugratva, miközben édesanyjuk láthatóan megfáradva kászálódott ki az autóból. Mindannyian búzaszőkék voltak, le sem tagadhatták volna a rokoni szálakat, mely összekötötte őket. A vezető ülésről magas, kissé őszes, kedves arcú férfi szállt ki - bizonyára ő volt a gyerekek édesapja. Valamit mondott a feleségének, majd eltűnt a kocsi mögött, ahonnan egy nagy csokor halványrózsaszín tulipánnal és egy hatalmas bőrönddel tért vissza.

Együtt indultak el a lépcsőház felé, a kislány az édesapja, a fiúcska az édesanyja kezét fogva, mikor Temesi néni megjelent az ajtóban, a kissé megkopott, de masszív botja nélkül, és szinte szaladt eléjük. A gyerekek is repültek őfelé, közben azt kiabálták, hogy “Mamika, mamika!”. Temesi néni pedig a karjaiba zárta őket és hosszasan sorolni kezdte, mi mindent sütött-főzött a tiszteletükre, és hogy a hűtő tele van túrórudival.

A férfi, kezében a nagy csokor tulipánnal odalépett Temesi nénihez és megcsókolta az arcát.

– Isten éltessen Édesanyám!

– Jaj, édes kisfiam...

Mindketten elpityeredtek és szorosan megölelték egymást. Temesi néni szinte eltűnt a fia karjaiban. Azután úgy, ahogy voltak, ölelkezve indultak felfelé, miközben az unokák egymás szavába vágva mesélték kalandjaikat látott nagyanyjuknak.

Azóta mind tudjuk, hogy Temesi néni valójában nincs teljesen egyedül, sőt a családja folyton látogatja; hogy van hová és kihez sietnie, hiszen ilyenkor egy hétig is nála laknak; hogy az utat nem mind hiába lesi, mert az ezüst autó havonta begurul a parkolóba, és az élete nem is magányos, csak mi akartuk annak látni.