A ˝Kapitány˝beszéde

Itt ül velem szemben a ˝Kapitány˝, bámul rám a keret nélküli szemüvege mögül, közben pedig szaporán jár a szája. Még a szempillája sem rezzen úgy hadarja egymás után az érthetetlen szavak sokaságát. De nekem már egy jó ideje fogalmam sincs róla, miről beszél. Azt hiszem, akkor vesztettem el a fonalat, mikor leesett a tantusz, hogy hosszú hetek verejtékező munkáját mindeddig még csak el sem méltóztatott olvasni. 

Becsület szavamra mondom, hogy igyekeztem a hirtelen támadó őrjítő düht gennyestül, marós-savas ízestül lenyelni, de az megakadt a torkomon. Azóta is küzdök vele. Szétterjed ez a keserű íz a számban, a szemgolyómat belülről könnyek mardossák, de én nem adom fel, megmerevedve ülök, mialatt valahol mélyen belül önmagammal viaskodom. Nem fogok sírni, nincs az az Isten!! Hiszen hogy jön ő ahhoz, hogy megríkasson, mikor kettőnk közül nyilvánvalóan ő az, aki nem végezte el a munkát, melyért fizetséget kap?Hiszen az elmúlt két hónapban egyáltalán nem ellenőrizte a munkámat!!

Egyszer a pszichológusom azzal a jó tanáccsal látott el, ha úgy érzem, hogy felborul körülöttem a világ, ha úgy érzem nem kapok levegőt és nem tudom kezelni az érzelmeimet, mondjak el egy vidám mondókát. A felsőbb erők, melyek a világot mozgatják áldják meg ezért a jó tanácsért! Vidám mondóka ugyan nem jutott eszembe, de megerőltetve éppen fulladozó képzeletemet életre hívtam egy kedves, pisze, pihe-puha, rózsaszín szőrű nyulacskát, mely vidáman ugrándozik a tavaszi napsütésben a szél lengette főben egy ezerszín szivárvány alatt. Ezután csak annyit mondogattam magamban: Rózsaszín nyuszik vidáman ugrál a fűben!Rózsaszín nyuszik vidáman ugrál a fűben!Rózsaszín nyuszik vidáman ugrál a fűben!Rózsaszín nyuszik vidáman ugrál a fűben!Rózsaszín nyuszik vidáman ugrál a fűben! - És láss csodát, ott mélyen belül, ahol eddig a sírást igyekeztem legyűrni, mosolyogni kezdtem.

Miután így megnyugtattam magam, tekintetem kopaszodó homlokára tévedt. Vajon mióta kopaszodik? Vagy talán mindig is kopasz volt? Hiszen nem lehetetlen, hogy valaki így szülessen, ugye? És vajon mi az oka annak, hogy egyeseknek teljesen kihullik a haja, mások pedig így, ilyen Mickey egér szerűen kopaszodnak? Valójában a ˝Kapitánynak˝ már itt elől sincs valami sok haja, hajzuhatag helyett ezt egy olyan erecskéhez hasonlítanám, ami úgy folydogál, mint egy prosztatabeteg vizelete...tulajdonképpen sehogy.

Mindeddig azt sem vettem észre, milyen mély barázdák szántják a homlokát dús, ocsmány-vastag szemöldöke felett. Ekkor hirtelen ébredezni kezd a képzeletem és bevillan egy kép, ahogy egy sötét szobában ül, arcát megvilágítja monitor képernyője, melyen mindenki barátja vibrál, s kezét dörzsölgetve, undrományos szemöldökét összehúzva és sátánian nevetve éppen kiötli, milyen szörnyűséget kövessen el ellenem, ellenünk a következő munkanapon. Egyértelműen csak így szerezhette ezeket a mély barázdákat, gonoszsággal. Mert, hogy a mi ˝Kapitányunk˝ gonosz, ahhoz egy szemernyi kétség sem fér, és a baj valójában nem is ez, hanem az, hogy gonoszságával intelligencia társul. 

Azt hiszem, túlzottan elkalandoztam, ideje visszatérni a hangok világába, ahol a falak épp azt visszhangozzák milyen semmirekellő munkát végeztem. Hihetetlen egy ember milyen választékosan és udvariasan tudja egy másik ember tudtára hozni, mennyire ostoba és nemkívánatos. Nos, én nem vagyok ostoba, ezért bőszen bólogatok, időnként azt mondom: Igen, értem. Közben pedig szorgalmasan ugrándozásra ítélem a rózsaszín nyuszikát a fejemben.

Aztán egy ideig megint hallgatom, de ezúttal annyira az arcomba mászik, és ocsmány leheletével olyan gusztustalan dolgokat mond rólam és a munkámról, hogy nem tudom megállni: Megragadom a torkát, a szemei erre ijedtében kiguvadnak  én pedig arra gondolok, most megvagy te mocsok! Beszélni próbál, a feje elvörösödik, szőrös kezei a csuklómat markolják, ám most a fizikai erő nem áll a pártjára, túlságosan dühös vagyok, akár Carrie a végzősök bálján. Felállok, lassan megkerülöm a kerek asztalt, melynek eddig a két különböző oldalán ültünk, de a nyakát közben egyetlen pillanatra sem engedem el, és nem lazítok a fogáson sem. Lerántom a székre, a mi szadomazó ˝Kapitányunk˝ pedig térdre rogy vigyorgásban eltorzult arcom előtt. Annyi mindent akarok mondani neki, de félek, hogy a szavak kontrollálatlanul csúsznak majd ki az ajkaimon, ezért aztán csak annyit mondok: Te szánalmas rohadék!

Bal kezemmel elhajítom méregdrága szemüvegét, mely az üvegfalnak ütközik, melynek túloldalán a kollégák bámulják döbbenten mi történik idebenn, majd a földre zuhan.

- Az a helyzet drága ˝Kapitányom˝, hogy most meg fogsz dögleni!

A szemei ismét kijjebb ugranak gödrükből, s mintha valamiféle könyörgést tükröznének, de én tudom, hogy abban a percben, ahogy elengedem a torkát, többszörösen megfizet nekem azért, amit eddig vele tettem. Kézenfekvő tehát, hogy mutatóujjamat szépen lassan elkezdem befelé tolni a szemgödrében addig a pontig, míg könnyek nem kezdenek el peregni az arcán, s nyöszörgés nem tör fel a torkából, addig, míg már vér spriccel a kezemre, s a könnypatakocskák vörösbe nem fordulnak. A fájdalomtól összecsuklik, én pedog kinyomom a másik szemét is. Szemei zselés, gennyes maradványai borítják kezemet, ezért elengedem és mindkettőt a pulóverébe törlöm. 

Még mindig nem mondok neki semmit, ám ő most, hogy a torka szabad ő hangosan üvölt és jajgat, no meg átkozódik, de piszkosul. Ez persze rögtön kiveri nálam a biztosítékot, felkapok egy marék papírt az asztalról és elkezdem belegyömöszölni a szájába. Kezeit lekapja még mindig vérző, szétroncsolt szemgödreiről és megpróbál megállítani. Az ostoba! Hiszen ettől még idegesebb leszek, még mindig küzd, még mindig azt hiszi, visszakaphatja tekintélyét, hogy még mindig van esélye visszakapaszkodni a valóságba! Hangosan felkacagok: - Hagy már!! Minél előbb hagyod magad, annál könnyebben pusztulsz meg!!

Lenyel némi papírt, fuldokolni kezd, nyálat köpköd a ruhájára, a saját arcára, a padlóra, de még a Puma cipőmre is, amitől megint dühbe gurulok. Elkezdem rugdosni teljes erőmből, beleadok mindent, amit valaha a fociedzéseken tanultam. Újra és újra megsorozom a tökeit - már ha vannak neki - mintha csak egy labdát igyekeznék a mozdulattal a levegőben tartani, de aztán megunom, kitépem a telefont a helyéről és hozzávágom, nekivágom a billentyűzetet, majd a monitort is, amik a szoba túlsó felében lévő asztalon állnak. Felkapok egy cserepet is, azt is az ágyékába vágom. Már zokog, de még mindig nem hagyta el önmagát, fenyegetőzik, hogy ezt majd még megbánom és hasonló ökörségek, nekem meg hirtelen megint elegem lesz abból, hogy beszélni hallom, füléhajolok, újra megragadom a torkát, de ezúttal szorítom é szorítom, még erősebben és még erősebben, míg a körmeim utat nem fakasztanak a vérének a bőrén át, és még azután is, közben igyekszem kitapogatni a gigáját, s mikor megvan megrántom. Sajnos nem szakad ki elsőre, újra és újra próbálkoznom kell, de hatodszorra már sikerül. Szörnyű hörgés szakad fel a tüdejéből, vonaglik a padlón és azt hiszem be is hugyozott, de az is lehet, hogy már akkor behugyozott, mikor rugdosni kezdtem. Borzasztó, hogy nincs már semmi módja annak, hogy elhallgathassam! Állok egy percig aztán a kreativitásom ismét meglobogtatja győztes zászlaját. Kutakodni kezdek a táskámban, míg ujjaimmal meg nem érzem a körömreszelőm hűvös hegyét, aztán az öklömbe szorítom, ismét a ˝Kapitány˝ főlé hajolok, és elkezdem szurkodni: - Te rohadék állat! Dögölj már meg! Hát ezt akartad, nem? Azért kínzol mindenkit, mert tudod, hogy egyszer valaki úgyis kinyír! Te..Szánalmas szarkupac!

Sokáig szurkálom még, de aztán erőt vesz rajtam a fáradság, az adrenalin visszavonulót fúj, én pedig kiejtem a kezemből a körömreszelőt, mely több ízben el is görbült. Mikor felállok, meglátom a tömeget az üvegfalon túl a folyosón. Mind döbbenten néznek, néhány szadista pedig kajánul vigyorog. Aztán meglátom az üvegben önmagamat, kócos vagyok, a melleim már majdnem kibuktak a ruhámból, vér borítja az arcomat és a kezemet, az arcomon pedig elégedett mosoly ül.

Nem bántam meg semmit - gondolom. Felveszem a táskámat megigazítom a hajam, majd elindulok a mosdó felé. Mikor kilépek a folyosóra, mindenki hátrál egyet, csak egy apró lány mer odalépni elém, s valami olyasmit mond, hogy 'Köszönjük'. Igazából nem hat meg ez az egész, mármint ha félnek tőlem, ezért aztán komótosan becélzom a mosdó ajtaját, közben pedig arra gondolok: Ma végre alszom egy jót.

VÉGE