Az eldöntendő eldöntött kérdés
A folyamatos dobozolás és elmélkedés végül legyűr. Érzem, hogy még állnom is nehéz, és tudom nagyon jól, hogy az utolsó kartondoboz a szobánk közepén, annak ellenére, hogy ez az utolsó, nem azért szimpatikus, mert magányosan álldogál, hanem mert tudom, hogy egy pillanat múlva csalódottan roskadok le rá. Csalódottan, mert nem jutottam előrébb
- Még nem állok készen. – Soha életemben még nem hagyta el számat ilyen halkan egy mondat. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán elhagyta.
- Valóban nem állsz készen, vagy csupán félsz? És ha úgy van, ahogyan mondod, hogyan érted?
- Úgy, ahogy mondtam. Csak… - habozok, nem értem miért, pedig az előbb még olyan tiszta volt az összefüggés a gondolataim és a mondandóm között - … csak nem állok készen.
- Az igazság az, hogy nagyon is értem, amit mondasz. Úgy érted, hogy az elméd, a lelked nem elég felkészült.
- Úgy hiszem.
- Mégis mi okod van rá?
- Mire? – Ostoba egy kérdés, hiszen pontosan tudom, mire kérdezek rá.
- Felkészületlennek érezni magad? Ha nem éreznél így, nem is félnél.
Az ember rendszerint nem hajlandó beismeri a félelmeit, vagy a problémáit, mert ahogy hangosan kimondja, vagy akár csak határozottabban lép elő fejében a gondolat, aljasul realizálódik. Visszavonhatatlanná válik, akárcsak önálló életünk elkezdése. Ha belefogunk, később nem rohanunk vissza az édesanyánk szoknyája szélére. Vajon miért nem? Félnénk? Még akkor is? Félnénk bevallani az egyetlen embernek, aki feltételek nélkül szeret minket, hogy valami elromlott? Miért hisszük, hogy azt fogja gondolni, hogy mi rontottuk el? Mi van ha bátor dolognak tartja, hogy kiléptünk addigi életünkből, mert rájöttünk, nem ez az út vezet az önmagunkkal való megnyugváshoz, az önmegvalósításhoz, a családhoz, a boldogsághoz? Milyen mérhetetlenül pesszimista lény is az ember. A magyar ember. Más népek szemén át nem láthatok, így nem is nyilatkozhatom a nevükben. Lehet, hogy a pesszimizmus a fizetségünk az értelemért.
- Nincs okom félni. Mégis ezt érzem.
- Talán ha felsorakoztatnánk a vitathatatlan élettényeket, melyek még erősebben alátámasztják megállapításodat mi szerint nincs okod félni!
- Beválhat. De mindenképpen szükségem volna egy objektív nézőpontra.
- Majd én segítelek.
- Képes lennél rá?
- Természetesen! Csak mondd meg, hol kezdjük.
- Te mit gondolsz?
- Hogy a könyveket sem a közepükön kezdjük el olvasni. Én a kislányra gondoltam, aki jelentős részt vett ki az öccse neveléséből. Mennyi ideig is tartott?
- Már nem emlékszem. Azt sem tudnám megmondani, hogy anya mennyi ideig dolgozott egyhelyben.
- De mégis? Egy évig? többig, kevesebbig?
- Lássuk csak: óvodába reggel, haza este; megtanultunk cipőfűzőt kötni; általában vajas kiflit és kakaót ettünk vacsorára; fürdetés; megtanultuk az abc-t; télen megtanultuk, hogyan kell a sálat jól az ember nyakába rakni; felkeltett, ha félt a sötétben; hétvégén is vele találkoztam először, amikor átjött mesét nézni. Több volt, mint egy év, de nem tudnám megmondani mennyivel.
- Édesanyának már beválnál.
- Ne szaladjunk előre! Még nem tartunk ott! Mondj valami ide illőbbet.
- A főiskolai tanulmányokhoz mit szólsz? Elboldogultál.
- A kezdetekben segített. Kifizette a foglalót az albérletre, vett ágyat, lavórt, edényszárítót, felmosót…
- Az ágyat nem te kérted! Ha jól emlékszem a matrac is megfelelt.
- Igaz.
- Álltad a sarat. Elvégre csekélység volt minden, amivel elkezdted az életed a fővárosban!
- De tudtam, hogy egy napon hazatérek. És így is lett.
- Nem lett volna muszáj!
- Nem lett volna muszáj a fővárosban tanulnom sem, így nem lett volna muszáj folyton folyvást dolgoznom, és nem lett volna muszáj fáradtan, félig alva készülnöm az órákra, vagy kimerülten tanulnom a vizsgákra, de ezt választottam.
- Hát nem miatta választottál egy távolabbi főiskolát?
- Nem CSAK miatta! – teljesen kihozott a sodromból annak ellenére, hogy értettem mi az, amiről beszél.
- Egyszer le kell tenned ellene vagy mellette a voksodat! Hibáztatod, aztán védelmezed! Most akkor ő az oka, vagy nem ő az oka?
- Ő az oka a létezésemnek, így bármi is történjék velem, annak alapvetően ő az okozója.
Sikerült rövidre zárnunk ezt a kört csekély időn belül. Azután megsértődhetett, mert egy ideig nem jelentkezett. Hibáztatom, aztán védelmezem. Ezt teszi egy anya a gyermekével, miért ne működhetne vica versa is? Hibáztatom a gyermekkorom, fiatalságom gyors elmúlásáért, amit az öcsém nevelésével töltöttem, de ő is ugyanezt vesztette el az én felnevelésemmel. Hibáztatom, mert a folytonos házimunka miatt nem jutott elég szabadidőm arra, amire szánni akartam, de neki sem jutott. Hibáztatom, mert az állandó veszekedések miatt el kellett menekülnöm és idő előtt fenntartanom magam, hogy lélegzethez juthassak. De nem menekülne-e ő is, amikor nem képes dűlőre jutni három csemetéjével? Hibáztatom, aztán évek múltán védelmezem, mert ez a rendje. Legalábbis azt hiszem ez a rendje. Aztán halkan szégyenkezem amiatt, hogy évekig gyűlöltem azt, akinek a napfényt köszönhetem.
- Segített?
- Tessék? – vajon miért csinálom ezt állandóan? Miért teszek folyton úgy, mintha nem tudnám, mire vonatkozik a feltett kérdés? Hát csoda, hogy felkészületlennek érzem magam?
- Segítségedre volt a tények tömkelege?
- Részben. De azt hiszem, inkább csak elkalandoztam.
- A miatt, amit anyáról mondtam?
- Igen. Keserédes egy kapcsolat ez az édesanyákkal. Olykor gyűlöljük őket, olykor túlcsordulunk miattuk a szeretettől.
- Csak az igazat mondtam.
- Ezt én nem is vitattam.
- Reggel óta kínzod magad ezzel a menjek, vagy maradjak kérdéskörrel! Tisztára időpocsékolás.
- Hogy mondod?
- Időpocsékolás! Hiszen napokkal ezelőtt bepakoltatok. Ott vár az oly régen áhítozott ház csodás kerttel és hatalmas konyhával, amilyet mindig is szerettél volna!
- A boldogság illúzió. Nem elérhető, mindig csak áhított. Nem hozza el egy csodálatos kert, vagy egy hatalmas konyha. Mellesleg ebben a konyhában is nagyszerűeket főztünk.
- Hallod magad?
- Igen, itt belül! – azt hiszem, ez volt az első pillanat reggel óta, hogy elmosolyodtam.
- „Mellesleg ebben a konyhában is nagyszerűeket főztünk.” Hadd hívjam fel figyelmedet a múlt időre és a mélyen melankolikus hangnemre, melyet használtál!
- Búcsúzkodnék?
- Határozottan azt teszed.
- De akkor miért nem érzem, hogy készen állnék? Miért félek?
- Talán ez amolyan természetes félelem.
- Amikor a fővárosba költöztem, vagy amikor le az Alföldre, nem féltem, csupán mérhetetlenül izgatott voltam!
- Vagy talán csak visszatekintve gondolod ezt!
- Féltem volna?
- Meglehet. Nem is volna egészséges, ha nem lenne benned egy kis félsz. Ezen felül a félsz olykor jó dolgok társaságában jár. Gondolj csak a tűzre! Azt hiszed, a tudatlan ősember nem félt a tűztől? Dehogynem! Mindazonáltal érezte, hogy meleg, ami jóleső érzés volt, így hát legyőzte félelmét. Azóta pedig az emberiség számtalan jó dologra használta már a tüzet.
- Elég ostoba egy példa!
- Attól még igaz!
Hosszasan töprengtem azon, amit mondott a félelemről, közben pedig egyszer sem szakított félbe. Biztosan tudta, hogy a lényegembe tapintott a banális példájával. Úgy gondolom, mindvégig tudtam, hogy igaza van, attól kezdve, hogy rámutatott a félelmemre. De valamiért képtelen voltam elfogadni, hiába értettem egyet.
- Félek.
- Mindjárt jobban hangzik, mint a nem állok készen!
- És szomorú vagyok.
- Az ember mindig szomorú, ha tisztában van vele, hogy élete egy szakasza lezárul.
- Talán végleg elhagyom az anyai házat.
- Legalább nem kell megélned még egy férj beköltözését.
Kiszakadt belőlem a nevetés. Éreztem, ahogy a melankólia fejet hajt, majd tovaiszkol. Már nem féltem. Igazából sosem féltem, csak szomorú voltam. Itt hagyom az édesanyámat, akinek olyan sok jót és rosszat köszönhetek. És itt hagyom az öcsikémet, akit nem szabadna visszadegradálnom a gyerekkorba holmi kicsinyítőképzős szavakkal.
- Sok jót és sok rosszat is viszek magammal.
- Tedd csak fel a kérdést, hogy jobb vagy rosszabb ember lennél-e a negatív emlékek nélkül?
- Gyengébb és felkészületlenebb.
- Az átélt élményeink mind hatnak ránk függetlenül attól, hogy jók vagy rosszak, emlékszünk-e rájuk, vagy sem. Hatnak ránk az emberek, gonoszak és kedvesek, fiatalok és idősek, akár akarjuk akár nem. És akár tetszik, akár nem, mindezeknek köszönettel tartozunk a csodás egyénért akivé váltunk. Képesek vagyunk megállni a helyünket, megélni a családunktól távol, kiállni az igazunkért és elérni mindazt, amit célul tűztünk ki! És még egy olyan hatalmasnak mondott dolog, mint a csillagjegyünk, sem képes meghatározni kik vagyunk. Az életünket mi alakítjuk, még akkor is, ha megannyi befolyásoló tényező próbál nekünk sablon keretet szabni! Emellett, felhívnám rá a figyelmedet, hogy én sosem hagytalak el!
- Mintha tehetnéd!
Felálltam a fenekem alatt kissé eldeformálódott kartondobozról, melyben kedvenc könyveim hevertek egyesével becsomagolva, majd körülnéztem a kongó szobában. Mennyi szép emlék és mennyi zsúfoltan eltöltött idő! Majd fogtam engem és jómagam, megköszöntem ezúttal is bölcs tanácsaimat, hálát adtam a józan logikáért, mellyel megáldott a természet, és immáron felkészülten kiléptem az előszobába, ahol már csak az édesanyám álldogált.
- Elbúcsúztál?
- Igen. De talán nem örökre.
- Nem is kértünk rá.
- Szóval itt fogsz várni akkor is, ha rájövök, hogy nem ez az út, amin járni szeretnék?
- Amíg világ a világ, addig az én otthonom mindig a te otthonod is lesz! – Megölelt, olyan szorosan, ahogyan azelőtt sohasem, majd hozzátette: És ez így van jól.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése