„Miért nem írod le ezeket?"

Eddigi életem során nem egyszer merengtem a gőzzel telt zuhanykabinban azon, vajon helyes-e az, amit teszek, jól teszem-e, amit teszek, és ha nem, mit kellene tennem, hogy jól tegyem azt, amit most nem jól teszek.

Mostanában egyre kevesebbszer gubbasztok, ebben ez egyszer egy méteres miniszobában a forró víz alatt, így a bölcs gondolataim el-el maradnak, ennek persze egyetlen és egyszerű oka, hogy már nem lakom itthon. Nem. A helyes kifejezés az, hogy jelenleg nem lakom itthon. Már ha fogok még itthon lakni, mert bár jelenleg így tervezem, sosem lehet tudni.

Tudod, olyan vagyok, mint egy vándormadár, csak én nem az évszakokhoz, hanem a lelki állapotokhoz igazodom. Amikor például édes szülőanyámra rátör a klimaxos hiszti roham, bárhol máshol szívesebben lennék a világon. Persze nem volt ez mindig így. Régen szívem szerint minden percben máshol lettem volna.

Biztosan rengeteg szép emlékem van… Anya! Tudatalatti elvette a szép emlékeimet!... Valahogy így állunk. Végülis törvényszerű, hogy az ember csak a rosszra emlékezik, amikor semmi nincs, ami a jóra emlékeztetné.

A leggyakrabban felidézett emlékem, amiről már azt sem tudom, valójában megtörtént-e, vagy csak én emlékszem így, mikor anyu egy tőle megszokott erősségű pofonnal kívánt lezárni valami hülye vitát, a baj csak az, hogy olyan makacs vagyok, mint az öszvér (jelen esetben családi vonás: apámtól örököltem, ő meg a nagyanyámtól), szóval enyém kellett legyen az utolsó szó, vagyis pofon. Talán aznap is kaptam az utolsót. Akkor azt gondoltam: Most megkaptad te hülye picsa! De ma már tudom, összetörtem a szívét.

Szóval vándormadár. Jelenleg K-en élek, de P-i vagyok, tanulmányaimat pedig BP-en folytatom. Milyen hülye kifejezés! Tanulmányaim BP-en folytatom! Még ilyen baromságot! Folytatom?! Ezt legalább olyan értelmetlennek tartom, mint az eszed ágában ne jusson-t! Szóval ott tanulok és kész. Érted, nem?

Órákat töltök utazással, így elmélkedéssel is, de valahogy soha nem megy olyan jól, mint a zuhany alatt, mikor mélyen magamba szívom a tusfürdő és az intim mosakodó egyvelegének illatát. Sokszor direktbe azért megyek zuhanyozni, hogy gondolkodhassam. Ez az én Mekkám! Az ajtó zárva. Senki nem zavar. A „Ma még én is akarok ám zuhanyozni!” mondatokat pedig elnyomja a H2O zománcborításra hulló zaja.

Persze ilyenkor csak olyan hülyeségek tudnak eszembe jutni, mint, hogy hány éves korig maszturbálnak a nők és meddig a férfiak? Tényleg, szerinted van erre valami íratlan protokoll, vagy ilyesmi? Tudod mit? Ne válaszolj! Nem akarom tudni, hogy a 70 éves nagymamám miként hasznosítja a tus vízsugarát!

Ha ezt most nekem mesélné valaki, azt tuti kiröhögném. De magamat mégsem alázhatom meg ennyire a nagy nyilvánosság előtt, vagyis kötelességem azt írni, hogy ezek igen mély és bölcs gondolatok egy fejlődő korban lévő huszonéves lánytól. És különben is! Az ilyen apró, jelentéktelen gondolatokból születnek a világ legidiótább ötletei, amiket jó pénzért eladnak valahol Amerikában, terméket vagy szolgáltatást csinálnak belőle, aztán eladják az idiótább ötleteknél is idiótább európaiaknak. Természetesen amerikai példát nem tudok, vagyis a helyes kifejezés az, hogy nem tudom amerikai e. Ott van például a koktélernyő, a szívószál, a fültisztító és az a kis izé, ami a wc lehúzó zsinegének végén lóg. Tulajdonképpen minek az oda? Anélkül is működik! És nem is mutatósabb tőle! Talán csak arra találták ki – és ez a legjobb ötletem - hogy a madámok ne sértsék fel hófehér bőrüket a zsineggel.

Ez lennék én, apró porszem az univerzumban. Most komolyan! Ha ez a pár sor nem tudatta veled milyen ember vagyok, akkor soha nem is fogod tudni! De ha mégis sikerült volna valamiféle képet kialakítanod, próbáld meg felvenni a gondolatmenetemet. Eszelős sztorikban lesz részed, bár némelyik kétségkívül unalmas lesz, ami egyetlen dolognak köszönhető: ikrek vagyok, a levegő jegye, és tipikus, aki sokat beszél javarészt feleslegesen. Ebben térek el másoktól. Tudok a hibáimról és elfogadom őket, és amíg akad, aki így szeret, miért változtatnék rajtuk?!

A sztorik egy része igaz, a másik fele szépítés, harmad részükről pedig már magam sem tudom igazak-e. Valószínűleg sok ember fog megsértődni, megbántódni vagy egy életre megharagudni azok közül, akik olvassák majd a történeteimet, kivételesen ugyanis próbálok majd tényleg igazat mondani, nem csak hangoztatni, hogy őszinte vagyok, ami persze nem igaz. Ha akad bárki ezen a világon, aki azt mondja mindig őszinte, az hazudik! A „mikor hazudtam én neked” is csak amolyan költői kérdés, mely arra szolgál, hogy elaltassuk vele a másik kételyeit. Hazugok vagyunk, de komolyan. Ha nem hiszed, nem engem versz át, hanem magadat, ami sokkal rosszabb!

Mindig szerettem volna írni, írogattam is kisebb, nagyobb sikerekkel, de leginkább csak tesztelgettem a sztorijaimat másokon, na meg égettem magam velük. Aztán egy nap valaki azt mondta: „miért nem írod le ezeket?”. A munkatársak ihlető ereje ugyebár.

Jelenleg a suli mellett egy moziban dolgozom a call center részlegen. Na nem olyan nagy szám, mint amilyen hivatalosnak hangzik. Csak felkapkodom a telefonokat és felveszem a rendelésüket a mozijegyekre vonatkozóan és válaszolok a hülyébbnél hülyébb kérdéseikre. Úgy ötvenen dolgozhatunk itt, persze egyszerre maximum tizenöten, ennyi a számítógép-kapacitásunk ugyanis, és kb. ennyi a nevek száma is, amiket meg tudtam jegyezni. Az első Petra volt –persze nem a keresztneveink miatt-, talán mert ugyanazon a napon tanultunk be. Már elsőre is nagyon szimpatikus volt, de igyekeztem távolságtartó maradni, aminek legfőbb oka, hogy gyakran égetem le magam az ismeretség első öt percében. Hamar megtaláltuk a közös hangot, amiért sok más után oly nagy tisztelettel adózom Stephen King-nek.

Aztán ott volt Dóri, remélem, még ma sem vagyok akkora gyökér, hogy elfelejtettem életem egyik ilyen tüneményét. Kérlek, mondd, hogy felhívlak néha! Ugye igen!

Dóriról azt kell tudni, hogy az én szememben vagy háromszor annyit beszél, mint én, mégis, már az első fél órában beleszerettem a jellemébe. Van valami perverzitás abban, ahogy az Angelina Jolie száját bámulom, miközben beszél, de nem tehetek róla. Nő vagyok, ami nem jelenti azt, hogy például figyelmen kívül tudok hagyni egy pár mélyen dekoltált didkót. Nos, ilyen volna ez Dóri szájával is. Persze vagy négy különböző embert kérdeztem meg, hogy hívják, mire ez a négy igen szimpatikus betű felkapaszkodott az egyik asszociációs fogasomra, mindaddig ő volt a Dűnés lány. És persze ismét milyen meglepő, hogy egy könyvszerető emberrel barátkoztam össze. És említettem már, hogy a haja olyan hosszú, mint egy toronyba zárt hercegkisasszonynak? Komolyan zseniális! Persze a zseniális alatt meseszépet értek! Ha felidéznénk a régi slágermeséket, amik csak mesekönyves formában voltak elérhetőek, őt kellene felkérni a toronyfogoly szerepére.

A „miért nem írod le ezeket" srác Milán volt, igazi tünemény. Mókás és kedves, mindig ilyen tesóra vágytam, de sajnos neki már volt egy nővére, aki nem mellesleg szintén tünemény, és szintén velünk dolgozott. A legélesebb emlékem pótöcsiről abból az időből származik, amikor SK Az című lebilincselő könyvét olvastam. Naponta besétált a levegőtlen, ablaktalan call centerbe, rám nézett és ezt kérdezte: „- Még mindig azt olvasod?” Mikor a második kötethez értem, alig vártam, hogy visszavághassak: - Ez már a második kötet! A valóság persze egyezett éles meglátásával, miszerint a szokottabbnál lassabban haladok ezzel a könyvvel, ami nem volt alaptalan. Egyrészt gyűlölöm a bohócokat, főleg ha az aktuális maszat-mosolyú vihogtató egy gyerekfaló ókori szörnyeteg. Másrészt pedig még sosem viselték meg ennyire az elmém az író részletes leírásai. Azóta persze visszavágtam, a könyvet pedig befejeztem, hogy belekezdhessek egy újabb két kötetesbe.

A nővére Kicsi Adri, akinek persze nem ez volt a neve, csupán minden tekintetben apró volt, sokszor felügyelt minket a munkaidő alatt, ami azért volt irtó jó, mert ha ő ott volt, én már biztosan nem unatkoztam. A csaj komolyan olyan, mint Giling Galang, persze jó értelemben.

Hosszú ideig ők voltak a családom és nagyon élveztem velük a munkát, most is biztos gondolok rájuk, miközben egy forró zuhannyal próbálom lehűteni magam, és ahogy magam elé képzelem a csapatot, biztosan még ma is mosolyra húzódik a szám, elzárom a vizet és törölközőbe csavarom magam.