Kim - Ötödik rész

1.

A falak hirtelen kimozdultak a helyükből, a vakolaton pókhálóként szaladtak szét a repedések, szépen lassan az egész épület elkezdett darabjaira hullani. A téglák egymás után értek földet, vörös foltokat és lukakat hagyva a gondosan takarított padlóban, s könnyes búcsú nélkül váltak el a habarcstól, mely mindezidáig megóvta őket a társaiktól való elszakadástól. A kórterem neonfényei villogni kezdtek, mintha egy ismeretlen dallamot ismételgetnének a fényjátékukkal, a bútorok pedig elmozdultak a helyükről, táncot jártak a szobában az omló falak okozta porfelhőkben. Az egész olyan volt, mint egy mesésen megtervezett színpadi előadás, akár csak a Sound of Noise, olyannyira, hogy már-már csodálni kezdtem, ám végül, mikor megrepedt alattam a talaj és zuhanni kezdtem, megértettem, hogy az elmúlásban nincs semmi csodálatos, mesés, vagy ámulni való, nem bír mögöttes tartalommal, egyszerűen csak kitépi a szívedet, amitől úgy érzed, az egész világ összeomlik körülötted, te pedig futnál, mégsem teszed, mert nagyon jól tudod, hogy úgy sincs hová.

Minden elsötétült, magam voltam. Csak én és a végtelen űr, melyet tudósok ezrei kutatnak anélkül, hogy tudnák, csak egy lépes választ el tőle minket. No meg egy koponyát szaggató találkozás az ember alkotta anyafölddel. Mikor magamhoz tértem, minden mélységesen nyugodt volt, hallottam odakintről a madarak énekét, éreztem a szempilláimra nehezedő napfényt, és mielőtt kinyitottam a szemem, joggal hittem, hogy Kim halála csak rémálom volt.

A tárgyak a szobában távolinak tűntek, nagyon távolinak, mintha nem is ugyanabban a térben és időben, mintha nem ugyanabban a kórteremben köszöntött volna ránk ez az utálatosan gyönyörű nap. Félrehajtottam a paplant, és felültem. Még mindig az a ruha volt rajtam, amiben elzarándokoltam idáig, csupán a zoknim és a cipőm hiányzott a lábfejemről. Tekintetemmel végigjártam a szobát, de sehol sem láttam őket, kikeltem hát az ágyból és a beépített szekrényhez léptem. Végigfutott a hátamon a hideg, amint a talpam megérintette a nyirkos padlót, ez volt az első igaz bizonyítéka annak, hogy még életben vagyok. A dolgaim valóban ott pihentek a szekrény legalsó polcán, de én nem vettem fel őket rögtön, csak vártam, de hogy mire, azt nem tudom. Percek telhettek el, mire a kezeim végrehajtották a parancsnoki hídról érkező utasításokat, majd újabbak, mire már kezemben a cipőmmel és belé gyömöszölt zoknijaimmal leültem az ágy szélére. Öltözködés közben próbáltam megfejteni mi is az, ami most zajlik bennem, hogy mit is érzek, de nem találtam meg a választ. Nem voltam dühös, sem szomorú, nem akartam sírni, sem az orvosokat, vagy Kim anyját hibáztatni, nem akartam visszatekinteni, mert akármilyen szörnyűséges volt akár csak gondolni rá, de a Föld békésen folytatta útját a maga ellipszis pályáján, és nekem is ugyanez volt a dolgom, attól függetlenül, hogy Kim él-e, vagy sem.

A folyosón semmi sem volt a kórterem békességéből, nővérek és orvosak váltották egymást rajta embertelen gyorsaságban. Vagy csak nekem tűnt annak. Szobaajtók nyitódtak és csukódtak, hogy aztán újra kinyíljanak és becsukódjanak. Balra egy lengőajtón túl az INTENZÍV OSZTÁLY feliratot olvastam, jobbra viszont semmit, kézenfekvő volt tehát, hogy arra induljak el. Néhány méter után egy a betegeket eligazító táblával találkoztam, hosszú osztályfelsorolás volt a mennyezettől a cipőm orráig, de rögtön szemmagasságban ott állt az az egy, amit én kerestem: SZÜLÉSZET. Két emeletet gyalogoltam lefelé, a fejem pedig minden egyes lépcsőfoknál úgy zúgott, mintha egy vicces kedvű bohóc baseball ütővel sózna fejbe minden lépésemnél. A nővérpultnál ezúttal sem állt senki, és közel tíz perc alatt a csengőre sem érkezett senki, így felfedező körútra indultam. Ezúttal balra indultam el. Kórtermek sorakoztak szépen egymás mellett, amiről valamilyen oknál fogva a középiskolai tornasor jutott eszembe. Mindig is meg akartam nőni, hogy első lehessek, és úgy gondoltam, ennek a hiányzó két cm nem lehet akadálya, tévedtem, mert mint bebizonyosodott, örök második vagyok. Már egy jó ideje bolyongtam, amikor Dr. Finkelstein kilépett az egyik ilyen sorakozó kórteremből.

- Á, jó napot! Már éppen indultam, hogy megnézzem magát! Nem fáj a feje? Rettenetesen beütötte, amikor elájult! – nem emlékeztem rá, hogy elájultam, de hát ha a doki mondja, biztosan úgy volt, ráadásul elég aggodalmas képet is vágott.

- Nem, semmi bajom. Mondja, nem látta Tomot?

- Pár perccel azután távozott, teszem hozzá, jó tanácsom ellenére, hogy közöltem magukkal a veszteségüket. Egyébként, hogy viseli? Tehetek magáért valamit?

- Nem, köszönöm! Igazán kedves, de megleszek. Nem tudja véletlenül, hová ment?

- Nem, de hagyott magának egy levelet a nővérpultban. Ha gondolja, odakísérem!

- Az jó lenne, köszönöm!

A jó doktor olyan váratlanul tűnt el a kórtermek labirintusában, ahogyan onnét előtűnt, én pedig ott álltam, ismét egymagamban a nővérpultnál egy maszatos papírlappal a kezemben.

Sarah!

Sajnálom, de képtelen vagyok itt maradni, ki kell szellőztetnem a fejem. Kérlek vigyázz a lányomra, amíg távol vagyok! NE hívj!

Tom

Végül is tömör és lényegre törő. Mintha nekem nem volna mit kiszellőztetnem a fejemből te önző seggfej! Mérgemben apró fecnikre téptem az üzenetet, és egyszerűen hagytam, hogy a maradványai kihulljanak a kezeim közül.

2.

Egy jó fél óra újabb bolyongás után sikerült megtalálnom az újszülött osztályt. A csecsemők, akár a jó öreg amerikai filmeken, mind ott feküdtek egy hosszú üvegablak mögött, mintha csak akváriumban nevelt apró lények lettek volna.

- Jó napot! Segíthetek?

- Öhm, tujda nem is tudom pontosan, hogy működik ez az egész csecsemősdi…

- Hát, ha meg szeretné közelebbről nézni azt a babát, aki miatt eljött idáig, akkor szól nekem, vagy valamelyik nővérnek, és mi közelebb hozzuk az üveghez, hogy jól láthassa.

- Köszönöm, öhm… - a névtáblájára pillantottam, melyen ez állt: Sandra Thomson, főnővér – köszönöm Sandra! Egy barátnőm babájához jöttem, de nem tudom hogy nevezték el…

- Ne aggódjon kedves, ha megmondja az édesanya nevét, én megtalálom! – Olyan kedves volt, és olyan sokat jelentett nekem ott, abban a pillanatban ez a dundi arc, és a rajta ülő mosoly, neki pedig fogalma sem volt róla, milyen sokat tett máris.

- Az édesanya neve Kim…vagyis Kimberley – ahogy kimondtam a nevét, az egész elmúlt éjszaka életre kelt – sajnálom, nagyon sajnálom… - a hangom elcsuklott és zokogni kezdtem. A tenyerem zsíros foltot hagyott az üvegen, melynek a túloldalán babák tucatjai aludták az igazak álmát.

- Semmi baj kedvesem. Azt hiszem, tudom is, hogy melyik csöppséghez jött. – a vállamra tette nagy, húsos ujjait, így próbált vigasztalni, de nekem ez nem volt elég, a nyakába borultam, és még jobban sírni kezdtem.

3.

- Nos kedvesem, ami ezt a babát illeti, még nem kapott nevet, tekintve, hogy az édesanyja elhunyt, az édesapja pedig még nem jelentkezett érte.

- Vagyis azt mondja, hogy az apukája még csak meg sem nézte, mielőtt elment?

- Igen, azt.

- De én láthatnám? Kérem!

- Természetesen! Várakozzon csak ott az üvegnél, ahol az előbb álltunk, és én rögtön hozom a drágámat! – megint mosolygott, és nekem az jutott eszembe ezt a mosolyt nézve, hogy ennél jobb helyen aligha dolgozhatna ezzel az anyai mosollyal.

- Köszönöm!

Kim babája egy tündér volt, és máris hasonlított az anyukájára. Olyan apró volt, hogy elveszett abban a hatalmas pokrócban, amibe becsomagolták. Csak az orra hegyétől a feje búbjáig láttam, de máris imádtam. Hogyan is lehetett volna másképp?

Sajnos az efféle látogatások itt csupán néhány percesek, de miután már tudtam, melyik baba Kimé, el sem mozdultam az üveg mellől. Egy közeli hotelben szálltam meg, ahol szobát foglaltam Kim nagymamájának is, aki közben a temetést intézte. Minden nap meglátogattam ezt az aprócska ajándékot, amit Kim hagyott itt magából, közben pedig minden nap, minden órájában arra vártam, hogy Tom felbukkanjon. Mindhiába. Egy héttel Kim halála után, amikor látogatóba mentem az újszülött osztályra, Sandra, a főnővér behívatott az irodájába.

- Mondja kedvesem, nem gondolja, hogy távolmaradásával az apa lemondott névadási és egyéb jogairól?

- Szóval magukat sem kereste? Azóta sem? – elkezdte ingatni a fejét, a szemében pedig láttam milyen mély megvetéssel van az ilyen apák iránt.

- Tudja, ha valakit ennyire nem érdekel a gyermeke sorsa, különösen az után nem, hogy elvesztette annak az anyját, arról úgy vélem se nem képes, se nem méltó a gyermeknevelésre! Én azonban csak annyit javasolok, hogy adjon nevet a picinek, elvégre nem élhet örökké név nélkül az apjára várva. Vagy ön nem így látja?

- De igen, azt hiszem, igaza van. Mindenképpen gondolkozni fogok rajta

- Nagyon helyes! Most pedig jöjjön, itt az ideje, hogy a karjaiba fogja ezt a csodát, hátha ihletet kap a névadáshoz is.

Két nappal később Nagyival közösen döntést hoztunk, és Kim vezetéknevével Katienek anyakönyveztettük a babát.

4.

Három nappal azután, hogy Kimet örök nyugalomra helyeztük, hazavihettük Katiet a kórházból, és minél inkább rohantak a napok, én annál inkább aggódtam Tomért. Azóta sem jelentkezett a lányáért sem nálunk, sem a kórházban, sőt Kim temetésére se jött el, de ami ennél is jobban aggasztott az az volt, hogy az smseimre sem válaszolt.

A gyermeknevelés nehezebbnek bizonyult, mint azt valaha is gondoltam volna, pedig Nagyi nagyon sokat segített, és az ismeretei is frissek voltak, hiszen legtöbbször ő is elkísérte Kiméket a terhes gondozásra. Már kezdett úgy tűnni, hogy a napokat nem választja el semmi, hogy mind kakából, böfiből, sírásból és ringatásból áll, amikor egy délután nem Katie sírására ébredtem. Valaki türelmetlenül és már sokadszorra csöngetett, nekem pedig valahogy az volt az érzésem, hogy fontos ügyben zaklatnak. Gyorsan felkaptam egy pulóvert, papucsba bújtam, meggyőződtem róla, hogy Katiet nem verte fel ez a hatalmas lárma, és lerohantam a földszintre, ahol egy igen jólöltözött asszony várakozott az ajtó előtt a hűvösben.

- Jó napot! Segíthetek?

- Jó napot! Igen, Sarah Jankinst keresem.

- Hát gratulálok, mert sikerült megtalálnia. – küldtem felé egy mosolyt, de az a nő olyan komor volt, mint aki a sötét középkorból szabadult.

- Lucinda Harris vagyok a gyámügytől, és beszélnem kell önnel Katie elhelyezéséről.

- Ó, ez esetben, kérem, fáradjon beljebb.

- A minap a gyermek apja, bizonyos Tom Gordon, egy ügyvéd által láttamozott levelet jutatott el a megyei gyámhivatalhoz, melynek tartalmát szeretném ismertetni önnel.

- Hallgatom.

- Mivel az édesapa semmilyen formában nem kereste a kapcsolatot újszülött lányával, a hivatalos eljárás az volna, hogy a legközelebbi ismert rokont, vagy édesanya nagyanyját jelölnénk ki gyámnak, azonban ez a levél másképpen rendelkezik. Az édesapa levelében kinyilatkoztatást tett arról, hogy le kíván mondani szülői jogairól, ezzel egy időben önt jelölte meg gyámnak.

- Hogy mi?? Ezt most ugye nem mondja komolyan? Szóval csak úgy fogta magát, lelépett, most meg lemond az egyetlen gyermekéről? Mégis mit képzel ez magáról???

- Kérem, asszonyom csillapodjon! Még nem fejeztem be!

- Elnézést, csak tudja…

- Nem kell magyarázkodnia, teljes mértékben megértem az indulatait. Ha tudná hány hasonló estet láttam már, és mégis mind egyformán feldühít. De vissza a levélhez. Az édesapa csatolt egy indoklást is, mely a mellett sorakoztat érveket, hogy miért önnek kell adnunk a gyámságot. Tájékoztatom, hogy az érveknek utánanéztünk, kikértük a szülész és az újszülött osztály főnővérének írásos véleményét, valamint felmértük anyagi hátterét, melyek alapján megfelelőnek tartjuk önt, mint leendő nevelőszülőt. Ahhoz azonban, hogy ön lehessen a kislány ideiglenes gyámja, alá kell írnia egy nyilatkozatot arról, hogy hajlandó e vállalni a nevelőszülői szerepet, felelősséget. Amennyiben elfogadja, a gyámhivatal a következő két hétben véletlenszerű látogatásokat fog tenni önnél, hogy megbizonyosodjunk, valóban megfelel anyának. Megértette ezeket?

- Igen.

- És hogyan nyilatkozik? Kíván Katie nevelőanyja lenni?

- Igen, persze, hogy kívánok! Ez nem is kérdés!

- Helyes! Akkor talán tekintsük át a szükséges dokumentumokat!

5.

- Ó, és mielőtt elfelejtem! A lemondó nyilatkozat mellé csatoltak egy levelet is, önnek címezve – azzal benyúlt a táskájába és elővett egy borítékot, rajta a nevemmel. – Tessék! Hamarosan még találkozunk addig is minden jót kívánok!

- Hasonlóképpen, és köszönöm!

Visszamentem a nappaliba, leültem a kanapéra, és magam elé tettem a levelet az asztalra. Féltem kibontani, féltem attól, ami benne áll, így hát csak bámultam, vagyis inkább szuggeráltam azért, hogy eltűnjön. De persze nem tűnt el, bámulhattam akármennyit is. A vége pedig mi is lehetett volna más, mint hogy reszkető kézzel, már a dühtől, nem e félelemtől, felbontotta a levelet, és olvasni kezdtem azt a néhány sort, amit Tom közlendőjében nekem szánt.

Kedves Sarah!

Nem várom el, hogy megértsd a döntésemet, de abban biztosan egyetértesz velem, hogy Kim után te vagy a legmegfelelőbb személy az anyaszerepre, márpedig a lányomnak inkább van szüksége egy anyára, mint egy apára. A temetés után bementem a korházba, ti pedig ott voltatok mindannyian, a nagyi, te, és a lányom. És tudod abban a pillanatban, ahogy megláttam őt, mintha a szívemet akarták volna kitépni a helyéről a torkomon keresztül. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy Kim nincs többé, és tudom, hogy csak úgy leszek képes elfelejteni azt, hogy valaha is az enyém volt, ha kitörlök mindent, ami rá emlékeztet. Ha kitörlök mindent, ami fáj. Ezt sem várom el, hogy megértsd, egyszerűen csak fogadd el. Fogok még írni, amint tehetem, gondolom már a te címedre, mert hát mi értelme is volna a városban maradnod, a nagyi is követ úgyis mindenhová. Nekem is el kell mennem, valahová nagyon messzire, mert itt úgy érzem, Kim még nem ment el. Néha az éjszaka közepén esküszöm, arra ébredek, hogy hallom a hangját, párszor mintha a láttam is volna. Na nem igaziból, csak a fürdőszoba tükörben, a zuhanykabin üvegén túl, vagy egy kirakatban, de lehet csak képzelődőm. És bár mindig csak egy pillanatra láttam, minden alkalommal nagyon dühösnek tűnt, azt hiszem, engem okol, mert nem vigyáztam rá eléggé. Mindegy is, biztosan, csak a képzeletem szüli őt – Vagy a bűntudatod te szarházi!!! – pedig a tudatalattim is megérthetné, milyen fontos, hogy elfelejtsem, és továbblépjek, elvégre még nagyon fiatal vagyok. Nem szaporítom tovább, kérlek, mesélj majd a lányomnak az anyjáról, bár tudom, hogy e nélkül is megtennéd! Írok, amint lehet!

Ölel: Tom