Kim – Negyedik Rész

1.

Ahogy ott ültem a neonfényben azon az ocsmány narancssárga széken, és az óra mutatóinak végtelen küzdelmét figyeltem arra gondoltam, ilyen lehet egy vihar a sivatagban. Végtelen, messzire elnyúló, és kietlen, ahol a szél háborgását nem hallja senki, hiába tombol teljes erejéből. A kórház bosszantóan és kegyetlenül békés volt körülöttem, semmi sem mozdult, pedig a világnak ki kellett volna fordulnia a sarkaiból, minden izom- és idegszálával ott kellett volna lennie Kim mellett, hogy meggyógyítsa. Azért, hogy életben tartsa.

Tom órák óta a panorámaablaknál állt és bámult a semmibe. Homlokát a hideg üveghez nyomta, a kezeivel hol megtámaszkodott, hol céltalanul lógatta őket maga mellett, de ettől eltekintve meg sem mozdult. Néha megdörzsölte a homlokát a mutató és a hüvelykujjával, és én minden alkalommal tudtam, hogy sírva fakadt, de egyszer sem léptem mellé, hogy megvigasztaljam. Azt akarta, hogy ott legyek, Kim miatt, ugyanakkor pedig szerette volna, ha távol maradok, miatta. Imádtam Tomot, de mindig is gyáva féreg volt, aki sosem volt képes kiállni az érzései, vagy a hite mellett. Ha Kim nem olyan türelmes vele, Tom ma is egyedül lenne, Kim pedig egy sokkal őszintébb, jobbképű, és gazdagabb pasasnak hozná a világra már a második gyermekét.

Kim túl türelmes és túl őszinte volt vele, és végső soron azt hiszem ez az, ami elválasztott minket egymástól, azt hiszem, ezért nem látogattam meg valami sűrűn. Minden alkalommal, amikor ott jártam, láttam Tom szemében a megvetést, a féltékenységet, olyan volt, mint egy öreg kutya, aki mellé hazahoztak egy fiatalabbat, pedig az igazság mindvégig az volt, hogy nem versenyezhettem vele. Csak ő volt az egyetlen, aki ezt nem volt hajlandó elhinni.

2.

- Szia! Csak azért hívlak, hogy megtudjam, mikor száll le a géped, mert megint elkutyultam azt a hülye cetlit, amit itt hagytál a telefon mellett.

- Tényleg ideje volna elkezdened listákat írni, akkor fele ennyi dolgot sem felejtenél el! – mindig ezzel jön nekem, Kim meg a hülye cetlijei és listái, nem is értem miért nem adja fel!

- Jól van na! Most már lesz egy állandó kifli-csücsköm, aki megtanít listákat gyártani.

- És cetliket…

- Igen, persze…cetliket is.

- Nézd, még meggondolhatod magad, mert még csak a check-in-hez állok sorba.

- Eszem ágában sincs meggondolni magam! Remekül jön egy lakótárs, ha már Ivy ilyen faszán cserbenhagyott az utolsó szemeszterre!

- Még el sem mesélted mit mondott pontosan?

- Óóó, hát az egy hosszabb sztori, és ha nekilátok, biztosan felbaszom magam agyilag, szóval inkább hagyjuk…legyen elég annyi, hogy megtalálta a belső békéjét a szünetben és sikerült rálelnie az élet értelmére, ezért elutazott Indiába.

- Indiába? Ez komoly? Talán elmehetnénk egyszer meglátogatni!

- Vagy csak simán elmehetnénk Indiába, Ivyt meg hagynánk a fenébe, mert, én bizony látni sem akarom többet! És figyelj, most hagyjuk ezt, csak annyit mondj, mikor legyek a reptéren!

- Fél hat plusz/mínusz negyed óra. De kérlek ne az utolsó percben indulj el, mert még megint összetöröd magad.

- Nem törtem össze magam, csak összeismertettem az arcom a kormánnyal, amúgy meg nem is az én hibám volt!

- Igen, tudom, tudom „az a baromarcú szarrágó nem ismeri a KRESZ”, de te meg a követési távolságot, szóval mondjuk, hogy kvittek vagytok! Figyu, most leraklak, mert én következem, a túloldalon találkozunk!

- Már alig várom!

- Én is!

3.

Emlékszem, hogy nem is leszállt, inkább csak leszédelgett a gépről. Nem neki voltak kitalálva ezek a hat órás repülő utak. Utálta, minden egyes alkalommal utálta, mégis minden egyes alkalommal megtette, a kedvemért! Az az ócska szakadt farmerja, amit még évtizedekig hordott, megint lógott rajta, az arca beesett volt, ráadásul ezen a helyzeten cseppet sem segített a feketére festett haja, olyan volt, mint egy boszorkány. Alig nyomhatott negyven kilót, ezért én egyre inkább csak arra tudtam gondolni, hogy meg kellene tanulnom sütni, hogy rendes állapotban tarthassam.

Irigyeltem, amiért a legkisebb stressz miatt máris megszabadult minden feleslegétől, sőt, sajnos gyakran sokkal többtől is, ő pedig irigyelt azért, amiért a „menyecskeforma nagyimra” ütöttem. Mi így, ilyen furcsa módokon egészítettük ki egymást.

Öt hónapot lakott nálam, mielőtt hazaköltözött a nagymamájához, de már a második héten belefutott Tomba a kampusz melletti kávézóban, ahol dolgozott. Mesés pár voltak, az első perctől fogva, és isten látta lelkem, minden porcikám üdvözölte a boldogságát, csak azt fájt, hogy egyre kevesebb időt tölt velem. Persze a jó barátok már csak ilyenek, boldogok, féltékenyek és kegyetlenül őszinték egyszerre. Egy nap, amikor éppen csak hazajött zuhanyozni elmondtam neki mennyire rosszul esik, hogy átnéz rajtam. Na és erre ő? Sírva fakadt, egyszerűen sírva fakadt, aztán pedig dühöngött, hogy hogyan lehet ennyire önző, meg, hogy miért nem szóltam hamarabb. Próbáltam csitítani, mondogattam, hogy semmi baj, meg, hogy a szerelem már csak ilyen, és majd ezután biztosan jobban fog figyelni, de ő meg sem hallgatott, szidta magát tovább és tovább, közben pedig már telefon volt a kezében és Tomot tárcsázta.

Ez volt az első alkalom, hogy hárman együtt mentünk el valahová, és én piszok jól éreztem magam. A filmalkotás műremekeit néztük egész éjszaka az art moziban a hatodik utcában, Fritz Lang, Kubrick, Coppola, Forman, Welles, szép kis felhozatal volt, annyit mondhatok. Persze akkor még nem teljesen voltam tisztában ezeknek a neveknek a jelentőségükkel, a művészfilmek ugyanis nem tartoztak az érdeklődési körünkbe, Tom nagy kedvencei voltak, így hát egy árva szót sem szóltam. Végül pedig nagyon jól éreztem magam, habár szívesebben nyomtam volna a lejátszóba 179-szer a Harcosok Klubbját. Mikor kijöttünk a moziból, már felkelőben volt a Nap, beültünk hát egy kávézóba a folyóparton és figyeltük, hogy festi aranylókékre ez a mesés csillag az égboltot.

Kim és Tom majdnem négy hónapja találkozgattak már, amikor Tom elkezdett furcsán viselkedni. Egyre többször kérte Kimet, hogy aludjon nála, olyankor is, ha ő nem volt otthon. Együtt mentek ebédelni és vacsorázni minden egyes nap, Tom mindenhová elkísérte, ahová csak tudta. Védte őt valamitől, vagy valakitől. Nagyon lassan esett le, de végül rájöttem, hogy én vagyok ez a valaki.

Egy este megbeszéltem Kimmel, hogy odamegyek Tom lakására, mert beszélni akarok vele valamiről, de neki ne szóljon. Már a folyosón hallottam Tom hangját, de csak az ajtóhoz érve váltak kivehetővé a szavai. Megállás nélkül arról győzködte Kimet, hogy költözzön ki tőlem, és költözzön hozzá, mert nem akarja, hogy együtt lakjunk. De Kim volt az én kifli-csücsköm, sosem bántott volna meg, így mivel nem akarta elveszíteni Tomot, megegyezett vele abban, hogy hazaköltözik a nagymamájához, Tom pedig leadja a munkáját és pár hét múlva utánamegy. Dühös voltam, és fogalmam sem volt róla, miért vált velem szemben ilyen ellenségessé Tom, de ki akartam deríteni, ám nem akkor, és nem ott, le kellett higgadnom.

Pár hét múlva Kim hazaköltözött, nem mondta meg miért, csak annyit kért, hogy tartsam tiszteletben, hogy így döntött, és ne faggassam. Én pedig nem faggattam, de még aznap este visszatértem Tom lakásához.

4.

- Te meg mit keresel itt?

- Beszélnünk kell!

- Nem, egyáltalán nem kell!

- Most jól figyelj rám Tom, mert csak egyszer mondom el! Ha nem vagy hajlandó megalkudni velem, akkor jó lesz, ha nem készülsz sehová, mert ha Kimet választásra kényszeríted, te húzod majd a rövidebbet!

- Ha valóban így lenne, akkor nem ment volna bele, hogy hazaköltözzön!

- Mit gondolsz én hová fogok menni, ha vége a félévnek? Két hét, és ugyanott leszek, ahol ő, otthon!

- Ha így is lesz, minden erőmmel azon leszek, hogy távol tartsalak tőle!

- Mégis mi bajod van? Mi az, ami ennyire ki akasztott? Egyáltalán min húztad fel magad?

- Semmi közöd hozzá!

- Ó, még, hogy nincs közöm hozzá. El akarsz választatnia legjobb barátomtól, a testvéremtől, a másik felemtől, és te azt mondod, nincs semmi közöm hozzá??

- Neked ő egyik sem azok közül, amit itt felsoroltál!

- Te már csak tudod mi, hiszen 14 éves kora óta ismered, ami majdnem egy egész élet, én pedig még csak öt hónapja, ja nem, várj, az te vagy! TE ÖNELÉGÜLT FASZ!

- Ne merészelj velem ilyen hangon beszélni! Különben.. – utálom az embereket akik anélkül fenyegetőznek, hogy pontosan tudnák mit akarnak mondani, de legalább könnyű a szavukba vágni.

- Különben mi lesz? Nekem nincs semmi vesztenivalóm Tom, az előző életemről lemondtam mindenről, és csak ő maradt, csak MI maradtunk egymásnak! Fogalmad sincs miken mentünk mi együtt keresztül, hogy hányszor húztuk ki egymást a szarból, hogy hányszor vigasztaltuk a másikat éjszakákon át, hogy mennyi mindent megtennénk egymásért!

- Pontosan tudom miken mentetek keresztül, mert Kim mindent elmesélt! MINDENT!

- Most azt hiszed, olyan kurvára de fasza gyerek vagy? Hidd el nekem, hogy felét sem tudod!

- Hát ha igazad is van, elég annyi, amennyit most tudok!

- Na és mondd csak Mr. Nagyon Okos, mi az, amit tudsz?

- Hogy kihasználod őt!

- Mi?? Hogy kihasználom?? Nevetséges vagy, remélem, tudod!

- Sosem tekintetted a testvérednek, vagy a legjobb barátodnak! A tulajdonodnak tekinted, a te kis külön bejáratú boldogságodnak! De jobb, ha tőlem tudod, szeret engem és sosem fog beléd szeretni!!

- Hogy mi a fasz van? Mi az istenről beszélsz?

- Valójában teljesen bele vagy zúgva, látom én. Napról napra abban reménykedsz, hogy beléd szeret, de ő nem az a fajta lány!

- TE MEGŐRÜLTÉL! FOGALMAD SINCS, HOGY MIRŐL BESZÉLSZ!

- Te nem vagy őszinte saját magaddal, nem én vagyok az őrült!

Ez volt az a pont, ahol kiszakadt belőlem a röhögés, de olyan szinten, hogy könnyezni kezdtem.

- Most meg mi olyan hű de vicces?

- Az, hogy egyáltalán nem ismersz engem! Hogy képtelen vagy egy emberi kapcsolatot továbbgondolni a már meglévő kategóriáknál! Komolyan azt hiszed, hogy ennyi? Hogy vannak barátok, legjobb barátok és szerelmek, hogy köztük nem létezik semmi más? Hogy nem létezik egy barátság a szerelem szintjén, amikor tudod, hogy mi mindennel tartozol a másiknak, amikor tisztában vagy vele, hogy bármit megtennél érte, mert annyiszor volt melletted? Amikor tudod, hogy a kedvéért térde ereszkednél az ördög előtt és elviselnél minden ostorcsapást a hátadon? Valóban olyan tudatlan és szűklátókörű lennél, hogy azt hiszed a szerelem a legerősebb dolog a világon? Hát jobb, ha tőlem tudod, hogy nem az! Az, ami köztünk van, az a legerősebb!!

- Ha így volna, sosem feküdtetek volna le egymással?

- Tudod mit Tom? Nem vagyok tovább hallgatni a baromságaidat! Sajnálom, hogy a férfiasságod vetélytársat lát némi részeges-kipróbálom-lánnyal-is-szexben! Úristen, te még sosem hallottál olyanról, hogy a legjobb barátnők egymással csókolóznak először! Te BAROM!!

Kim este felhívott és bocsánatot kért, amiért ennyi mindent elmondott Tomnak, és amiért ő képtelen megérteni minket. Azt kérte mielőbb menjek haza, és hogy ha akarom, soha többé nem találkozik Tommal. De én nem akartam. Mert a jó barátok már csak ilyenek, boldogok, féltékenyek és kegyetlenül őszinték egyszerre:

- Mindennél jobban szeretlek kifli-csücsök, és egyáltalán nem ínyemre való ez a Tom gyerek, de nem vagyok idióta, látom, hogy mennyire boldoggá tesz! Szóval idehallgass! Bárhol leszel is a nagyvilágban, én mindig itt leszek neked, akkor is ha egy napon elvesz, ha gyerekeitek születnek, vagy ha elhagy, addig is tisztes távolságban maradok, de tudd, hogy itt vagyok neked, és számíthatsz rám!

- Tudom és köszönöm…És Sarah! Én is szeretlek mamapicilekvárkája! – mind a ketten nevetni kezdtünk, és a telefont is nevetve raktuk le egy pillanattal később.

- Talán ideje volna rendes beceneveket találnunk egymásnak, mert már régen volt az az utolsó joint!

5.

Tom még sokszor felhozta a teóriáját, de soha többé nem vesztünk úgy össze. Megosztoztunk. Én távol maradtam, ő pedig megtett mindent Kimért, amit én is megtettem volna. A sors fintora, hogy csak azután volt képes megérteni mindazt, ami Kimmel köztünk létezett hosszú éveken át, miután belátta, hogy én vagyok az egyetlen, aki valóban osztozni képes a fájdalmában, amit a gyász okoz.

6.

Dr. Finkelstein hajnali negyed ötkor lépett ki a műtőből, izzadt volt, meggyötört, és csak annyit mondott:

- Részvétem…

Azután elkezdett összeomlani a világ.