Fél óra 1000 perc

Mindig a buszon jön rám az írás. Azt hiszem azért, mert olyankor van időm mélázni a sok selejtes emberen, akikkel napközben találkozok. Ma például az edzésen volt szerencsém együtt izzadni egy igazán érdekes lánnyal. Attól érdekes, hogy ő azt hiszi magáról, hogy az, pedig egyáltalán nem. Meg amúgy is igazán taszítanak azok a nőnemű lények, akik vasággyal együtt nyomnak vagy 40kilót, de meg vannak győződve arról, hogy kövérek, és ezt még hangoztatják is. Rendkívül bosszantó. Mindennek ellenére kellemesen elbeszélgettünk, amitől számomra annyira érdektelenné vált, mint egy kupac kavics a járdán. Nem értem az embereket. Komolyan nem. Ez a lány 21 évesen azt hiszi, attól válik érdekessé mások számára, hogy személyi edzőhöz jár, hogy méregdrága műkörmöt rakat, hogy Málagára jár nyaralni. Emellett pedig valamiért nagyon fontosnak tartotta közölni, hogy szlavisztikát tanul, mellette pedig oroszt, de csak azért, mert ez neki így kényelmes, és mert tulajdonképpen nem is kerül energiájába. Azt is megtudtam róla, hogy rövid időn belül a harmadik albérletét fogyassza, különböző okokból (mások hibájából) kifolyólag. Röviden: nem tudtam meg semmit róla, amiért újra szívesen beszélgetnék vele. Mondjuk a stílusa haláli. Egy törpe méretű pucc-picsa, aki ide-oda illegeti a fejét beszéd közben, közben pedig a kézfejét is dobálgatja maga mellett előre és hátra, az affektálása pedig annyira zavaró, hogy a 100 szavas szókészletén már meg sem lepődök. Amit pedig valóban nem értek, hogy hogyan képes ilyen mozdulatsorokat gyakorolva fennmaradni a futópadon és lélegezni közben. Valahogy azért majd csak sikerül megszabadulnom az emlékétől, de az biztos, hogy csütörtökönként ezentúl messze elkerülöm az edzőtermet.

Az edzést követően végrehajtottam a szokásos szertartásaimat, a földszinti budget típusú boltban bevásároltam az ebédhez, majd szatyrostul, edzőcuccostul elverekedtem magam a buszmegállóig. A feneketlen női táskámat azért nem említem meg, mert az már csak természetes. Különben hová rejteném vaskosabbnál vaskosabb olvasmányaimat?

A busz perceken belül pöffentett egyet a megállóban, mi várakozók mindannyian felszálltunk, szigorúan az első ajtón, bérletet mutogatva, libasorban, mint a kisiskolások. Persze a busz tök üres, úgyhogy azt az ülést választom, ami közel van a jelzőgombhoz, és ami előtt ott áll az a fekete palánk, mert így tuti biztos le tudok majd szállni, no meg az is, hogy a csomagjaim időközben nem indulnak buszvezető nézőbe.

Kényelmesen elhelyezkedem, majd előkotrom az ezúttal nem vaskos, sőt ami azt illeti, vékony olvasmányomat a táskám érthetetlen mélységeiből, majd olvasni kezdek. Persze a busz ráz, úgyhogy a szemeim ide-oda pattognak az üregeikben, hogy követni tudják az izgága sorokat. Ez az embereknek nagyon szimpatikus szokott lenni, mert mindig rögtön leül mellém valaki. Persze az is meglehet, hogy csak szimpatikus nekik egy olvasó ember, mert az bizonyosan tanult, jó modorú és mindennap tisztálkodik. És az sem mellékes, hogy nem hugyozom össze magam félúton, mint „hú de kibaszottul büdös vagy öregem” úr a minap, de ez egy másik történet. Szóval rögtön leül mellém egy nénike, ő is felpolcolja az ölében a csomagjait, ahogyan én, aztán békésen nézelődik. Én azért, természetesen figyelemmel követem a szemem sarkából, aminek két oka van. Egy: nem szeretem, ha beleolvasnak a könyvembe, amikor éppen olvasom. Talán félek, hogy előbb olvasnak el valamilyen fontos részletet, mint én, de az is meglehet, hogy szimplán csak „hozzanak magukkal” gőgöm akadályoz meg abban, hogy ezt a viselkedést elnézzem. Kettő: mindig élvezem, amikor a különböző embereknek kiakad az erkölcs mérőjük, és fennragad a szemük, amikor illetlenül beleolvasnak az ÉN könyvembe. Mit is mondhatnék? Almodóvar Patty-ével a kezemben, amiben a kefélés, a dugás, a farok, a drog kulcsfontosságú szavak, szinte kiéhezve várom a pillanatot, amikor az a bizonyos mimikai együttállás megjelenik az idős nő arcán. És bumm!!! Fél perc sem kellett, és már azt sem tudja, merre nézzen. Szegény szerencsétlen. Pedig biztosra veszem, hogy Patty közönséges és felháborító szóhasználata hamar megnedvesíteni a bugyiját, tekintve, hogy vagy 20éve kiradírozta a szex szót a szótárából. Néhány megállóval később leszáll, én pedig szórakozás nélkül maradok, már a könyvemet leszámítva. Ez az a pillanat általában, amikor rám jön az írás. Persze, mint már mondtam, a busz ráz, zötyög, dobál, nekem pedig tele az ölem az átizzadt ruháimmal, az ebéddel, meg az apró és fontos dolgaimmal, úgyhogy csak lepisszegem magam, hogy maradj már nyugton legalább addig, amíg hazaérünk. Így hát sietős léptekkel szállok le a buszról, majdnem fel is bukom a saját lábamban, elindulok a hóval borított ösvényen, itt ismételten majdnem felbukom, ami a tegnapi leégettem a saját copfom után, már nem is lenne égő, de aztán utamat veszi egy négysávos út. Zebra van, autósok vannak, a gyalogos pedig nem létezik. Szépen kivárom a soromat, lelépek elindulok, közben küzdök a csomagokkal, fél szemem a Zsuzsist figyeli, aki vagy megáll, vagy nem, vagy lát engem, vagy nem. Aztán csikorogva megáll és nagykegyesen hagyja, had folytassam utamat, meg a vitatkozást önmagammal.

Alig bírok magammal, már a szám szélén ott ül a hajtogatott mondat hangos változata, de folyton lenyalom, bekebelezem, lenyelem. Ez a művelet általában sikeres, ezúttal is, mert már a lakásban vagyok, lerúgom a cipőm, minden cókmókomat leszórom az étkezőasztalra és már verem is a klaviatúrát, mint valami eszement, hogy végre nekiállhassak annak, amit valóban csinálnom kellene. Ezzel az egyetlen baj, hogy még a takarítás sem képes felülmúlni azt az élvezetet, amit számomra az írás nyújt!